Miután Apichatpong Weerasethakul a Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire című filmjével Arany Pálmát nyert, és befogadtatott a kortárs filmes kánonba, a Narancsnak nyíltan politikai filmet ígért és Tilda Swintont. Swinton nem jött össze, és hál' istennek, az Oliver Stone-féle politizálás éppúgy hiányzik legújabb mozijából, mint sok más, a világ ezen a részén elvárt filmes megoldás. Ennek ellenére még mindig a rendező nézőbarátabb művei között járunk - mondjuk valahol a Boonmee-val egy szinten -, amihez persze az alig 60 perces játékidő is hozzájárul. Cselekmény helyett a thai direktor ismét helyzeteket, állapotot ábrázol; a pillanatba ragadó emberek mellé leggyakrabban a természetet rendelve. Az egész a hangulatra, a Weerasethakul filmjeit jellemző furcsa érzelmi rezgésre van kihegyezve, amit sokszor nem is könnyű befogadni. Hogy ezúttal mégis sikerülhet, az talán azért lehetséges, mert az atmoszféráért némileg olcsó módon mindössze egy akusztikus gitár meg pár akkord felel. A hétköznapok misztikuma simul össze a népmesei elemekkel, a tanulságok és nagy igazságok kimondása azonban elmarad; bármi történjék, az élet ugyanúgy folyik tova, mint a hotel melletti Mekong.
A rendező a két lépés előre, egy hátra módszerét követi - alkotása kétségkívül érdekes és egyedi, de új dimenziót vagy eddig nem látott gondolatot nem mutat, pusztán az arányokat keveri meg kissé.
Forgalmazza a Cirko Film - Másképp Alapítvány
