Magyar Narancs: Murakami Japánban az ott 1987-ben megjelent Norvég erdővel futott be igazán (a regény nálunk tavaly télen jelent meg). Mi volt a könyv sikerének titka?
Erdős György: Van egy nemzedék, amely nálunk nem mutatkozik meg olyan erősen, mint Japánban, Franciaországban vagy Angliában; tagjai mostanában hatvanévesek. Népes generáció, ők a háború utáni nagy népességrobbanás szülöttei...
MN: ...akik '68-ban voltak egyetemisták.
EGY: Õk átéltek egy nagyon viharos ifjúságot: azt a korszakot, amiről Murakami ír. A Norvég erdővel kezükbe kaptak egy könyvet, ami olyan lehet nekik, mint nekem a Megáll az idő - megnézem, és felidéz bennem megannyi dolgot saját fiatalságomról. A könyv címe (a Beatles Norwegian Wood című száma - K. B.) is ezt a célt szolgálja: túlságosan sok köze nincs a regényhez, de hogyha az író feldob egy ilyen címet, az visszahozza azt a hangulatot, ami ennek a nemzedéknek a sajátja volt annak idején. Ez lehet a japán siker titka; és mivel ez a "mozgalom" Nyugat-Európában többé-kevésbé mindenütt jelen van, nemzetközi karriert is be tudott futni. Egyébként több könyvére is mondják, hogy "azzal futott be", a Birkakergető nagy kalandra is - ez mindig attól függ, milyen könyvet ad ki éppen a kiadó.
MN: Ugyanakkor azt mondják, Murakami a Norvég erdő által lett a japán fiatalok ikonikus szerzője - holott ők '68-ban még nem is éltek.
EGY: Ez nyilván a furcsa szerelmi szálak miatt van így. Egy máig tartó, megint csak nemzedéki élményről van szó: a fiatal szereplők kimozdulnak a hagyományos japán családi kötöttségekből, s ezeket mellőzve próbálnak kapcsolatokat létesíteni. Talán nincs is Murakaminak olyan regénye, amelyben az apa-, anya- vagy testvérszerepeket valóban apa, anya vagy testvér játszaná; mindig baráti kapcsolatokba vetíti ezeket a figurákat.
MN: Ami még 68-at illeti: Murakami mindig kiábrándultan, talán kissé lenézően is ír a forradalmi eseményekről. Lehet tudni, hogy az író - aki maga is ekkor volt egyetemista - milyen részt vállalt a megmozdulásokból?
EGY: Tény, hogy nincs jelen nála valami nagy nosztalgia - a Kafka a tengerpartonban az egyik fiút agyon is verik az egyetemet elfoglaló diákok. Nagyon erősen dinamizálta az a kor a japán fiatalokat, de Murakami erről valóban kesernyésen ír, és nem állítja, hogy azok lettek volna a "régi szép idők". Mindazonáltal keveset beszél magáról, elég titkolózó ember, távolságtartó író - én úgy gondolom, nem nagyon ragadták magával akkoriban az események.
MN: Murakami legtöbb regényében - bár más a név, az életkor, akár a korszak is - mintha ugyanazt a főszereplőt látnánk viszont, aki folyton olvas (sok olyat, amit Murakami fordított japánra), zenét hallgat (minden könyvben hasonlókat), magányos, elidegenedett a környezetétől. Ráadásul több szereplője nyit dzsesszbárt, ahogy Murakami is tette korábban - persze ezek nem lehetnek mind önéletrajzi ihletésű regények.
EGY: Ha van az embernek egy "szellemi önéletrajza", tehát a vágyainak is van egy életrajza, amiről más nem tud - akkor ilyen értelemben ezek önéletrajzi regények. Nem valószínű, hogy mindent valóban végigélt, de belül biztosan: átélt dolgok vannak a regényeiben, kevés olyan hőse van, aki papírízű lenne. Ráadásul, bár az író hatvanéves, mindig kamasz hősei vannak - akik a nagypapa ruháiban járnak. Ez különösen a Kafkában érződik: vajon valóban egy tizenöt éves fiú lenne, akinek a gondolatait, életről való elképzeléseit olvassuk? Furcsa nosztalgia van Murakamiban; a leélt életélményt, élettapasztalatot besűríti egy majdnem mindig nagyon fiatal fiúba. Nagyon áttételesen lehet ezt életrajzinak nevezni - de én is mindig az írót látom a szereplőiben, holott egészen más figurákat használ.
MN: Hogy lehetnek ilyen mindenkitől eltávolodott, magányos regényszereplők ennyire sikeresek? A nyugati hősök mintha jóval élettelibbek volnának.
EGY: A japán érzelmi világ kicsit más, mint amit mi ismerünk; akkor lehet megérteni, ha már nem furcsállja az ember. Egy japán általában gyengédebb az állatokkal, mint az emberekkel: a kutyáját biztos, hogy megsimogatja naponta ötvenszer - a feleségét nem. Az a bensőségesség, ami Kelet-Európában és főleg a klaszszikus, különösen az orosz regényben megvan, innen hiányzik. Murakami egyszerűen csak nem ezekkel az eszközökkel bonyolítja a cselekményt.
MN: Talán egyedülálló a világirodalomban, hogy egy szerzőnek ennyi regénye, fejezete, regényrésze kapjon címet zeneszámok, klasszikus darabok után.
EGY: Murakami nagyon szereti az orosz irodalmat; nem tudom elképzelni, hogy ne olvasta volna Tolsztoj Kreutzer-szonátáját a zene megmozgató, tragikus erejéről - itt lehet analógiákat keresni. A klaszszikusok - különösen Beethoven Nagyherceg triója a Kafkában - jellemformáló hatását szépen kifejti, ugyanakkor a popzenék esetében néha úgy érzem, mintha egyfajta zenetörténeti ismertetőt tartana, ezzel érzékeltetve egy kor ízlését, levegőjét. De nemzedékek közt gyakori az az elv is, hogy "mondd meg, milyen zenét szeretsz, megmondom, ki vagy!" - ha az ember megmutatja néhány kedves számát, többé-kevésbé el lehet helyezni, hogy hova tartozik gondolkodás, világlátás tekintetében.
MN: A zene után a leggyakoribb visszatérő elem Murakaminál a macska - akár hétköznapi, akár éppenséggel beszélő állatról van szó.
EGY: A macska nagyon sokszor jelenik meg az európai irodalomban is, kezdve E. T. A. Hoffmann-nál, de a japán klasszikusok közül nagyon jelentős Nacume Szószeki Macska vagyok című regénye, amiben egy macska szemével nézünk a korabeli japán világra. A japán könnyedén feltételezi azt az emberi intelligenciát egy macskáról, ami lehet, hogy számunkra túlzás - de hát a macska titokzatos állat, sokféle olyan megnyilvánulása van, amit lehet így, lehet úgy magyarázni. Murakami sok olyan dolgot elmond macskákon keresztül, amit valamiért nem az elbeszélő akar mondani; például a Kafkában a macska magyarázza el, hogy tulajdonképpen a névre mint olyanra nincs szükség. Érdekes, hogy egy ilyen, kissé nihilista filozófiai tételt egy macskától hallunk.
MN: Ön is említett már néhányat, és lehetne még megannyit felhozni a Murakami műveiben feltűnő nyugati irodalmi analógiákból. Ezek különféleképp tűnnek fel: hol játékosan, hol konkrétabban, de nagyon megcsavarva, hol pedig alig észrevehetően.
EGY: A japán (és kínai) irodalomnak, különösen a Meidzsi-korban, a tizenkilencedik század végén nagy problémája volt, hogy nem tudták megemészteni az európai irodalmat, feldolgozni a nyugati irodalmi hatásokat. Például mikor Ivanhoe lovagol a pusztaságban ítéletidőben, és odaszól a fegyverhordozójának, hogy hamarosan lakott területre érkeznek. "De honnan tudja az író?!" - kiáltott fel erre egyszer egy kínai irodalmár. "Hiszen nem volt ott senki más!" Mire elérkezünk a huszadik század végére, Murakamihoz, addigra ezeket a hatásokat már nagyon szépen feldolgozta a távol-keleti irodalom - olyannyira, hogy már nem is érezhetőek.
MN: Miben tér el Murakami prózája a klasszikus japán szerzőkétől?
EGY: Egyrészt nem használja a tradicionális japán díszleteket, figurákat. Kavabata Jaszunari például egy izui táncosnőről ír - Murakami ilyen japános jellemeket, történelmi gyökerű dolgokat nem használ. Annak, hogy világsikere van - nagyobb, mint a klasszikusoknak -, az is az oka, hogy modern, hogy a hősei nem hordanak szamurájruhát; minden regénye a japán ipari felfutás után játszódik, a papi, paraszti világhoz, a szamurájokhoz, a háború előtti nyomorhoz kötődő történeteket nem ír. Dialógusai, nyelvhasználata is sokkal kötetlenebb, élőbeszédszerűbb, mint a klasszikusoké; a stílusát pedig elsősorban azok az amerikai regények alakították ki, melyeket ő fordított japánra (egyebek mellett J. D. Salinger, Truman Capote, F. Scott Fitzgerald és John Irving műveit; több mint húsz regényt - K. B.). Nemcsak a regényszerkesztést tanulta el ezekből a könyvekből, de a szóhasználata is egyértelműbb, világosabb és könnyebben fordítható. Néha azt mondják róla, hogy olyan, mintha angolul írna, csak éppen japán nyelven. De jól ismeri a japán klasszikusokat, és néha használja ezt a stílust is, mikor lebegtet, balladai homályban hagy dolgokat.
MN: Mennyire tudta elfogadni a japán kritika, az irodalmi elit ezt a modernséget?
EGY: A japán kritika nem olyan konzervatív, mint a mienk: rettentően tudnak örülni az új dolgoknak, épp erre vannak kihegyezve. Kanehara Hitomi például Akutagava-díjat nyert a Pirszinget a kígyónak című regényével - tehát a szakma néha még kevésbé értékes dolgokat is felkap, ha mondjuk egy húszéves lány írta. Murakami ráadásul jó eszközökkel ír, így elfogadják, és bár épp olyan könnyen olvasható, mint a lektűrök, nem tartják annak. Ahhoz ugyanis, hogy valami lektűr legyen, különféle mesterséges édesítőszerek is kellenek, ő azonban nem használ ilyeneket.
MN: A két japán Nobel-díjastól, Kavabata Jaszunaritól és "e Kenzaburótól szinte semmi sem kapható Magyarországon. Hogy tudta "elérni" Murakami, ami még nekik sem sikerült?
EGY: Nem tudnám pontosan megmondani, de az valószínűleg közrejátszik, hogy könnyebben olvasható. Magyar példára vetítve mondjuk egy angolra fordított, cirkalmas, gyönyörű Krúdy-mondatot kevésbé tud értékelni egy külföldi, mint mondjuk egy Hunyady Sándor-novella érthető cselekményét. A klasszikus japánok értékesebb anyagból dolgoznak, mint Murakami; szebb selymek, brokátok vannak rajtuk. Aki ismeri, tudja, hogy Murakami imád öltözködni, állandóan leírja azt is, hogy milyen póló, nadrág volt a szereplőin - és ő is ezekben a kényelmes, jobban viselhető cuccokban jár. És ez nemcsak a ruházkodásra értendő, hanem gondolatilag is így van.
MN: Miért költözött el Murakami Japánból?
EGY: Nem egy irodalmi jelenség, nem szeret szerepelni, pózolni, talán terhére volt a siker. Amellett a műfordító hazája: a külföld.
MN: Tehát neki nincs valamiféle hitvallása erről, mint oly sok emigránsnak?
EGY: Nincs. A japánoknak egyébként hallatlanul imponál a külföld, rajonganak érte; nagyon elegáns gesztus elmenni külföldre, és ezt fel is vállalják. Én úgy látom, hogy azok a japánok, akik képesek rendesen megtanulni angolul, azok idővel kirepülnek.
MN: Lehet tudni, kik olvassák Murakamit Nyugaton?
EGY: Igen - Amerikában például főként a "tojásfejű" értelmiség egyfajta fölénnyel, vállon veregetéssel. Ismerem a regények angol nyelvű változatát is, hiszen ha valahol elakad a fordító, mit csinál? Megnézi egy másik nyelven, hogy ott hogyan oldották meg az adott mondatot, bekezdést. Legtöbbször azonban azt látom, hogy Amerikában a problémás részeket egyszerűen kihagyják. Egy Japánban rendezett fordítókonferencián is szerették volna elérni, hogy az angol legyen az alapnyelv - van bennük valami olyasmi, hogy "de kár, hogy nem tudsz angolul, pedig milyen jó író lenne belőled!". Nézze meg az angolból magyarra fordított Szputnyik, szívecském!-et, hogy mennyire más a világa! Ez azért van, mert Murakami, ellentétben sok kortársával, nem használ szlenget - de amikor angolra fordítják, a fordító beleírja. Egyébként mindenütt a világon megfogja az embereket maga a japán irodalom, van bennük egyfajta kíváncsiság ez iránt.
MN: Sokaknak az a problémájuk Murakamival - és főleg a többek által főműnek gondolt Kafka a tengerpartonnal -, hogy nem érthető, nagyon homályos maga a cselekmény. Kellene valamit mögélátni annak, amit olvasunk?
EGY: Ez a homályosság nagyon japános; létezik egy ilyen irodalom Japánban, és ez nyilván hat rá. Ezek a nehezebben emészthető részek próbára teszik az olvasót és a fordítót is. Ezek az eredetiben is épp ilyen nehezen érthetők, de a japánok ezt fel sem veszik. "Persze, az író nem mondta meg, hogy mi van - mondják ők -, de nem is kell." Amikor a bunrakuban (tradicionális japán bábszínház - K. B.) három ember mozgat egy bábut, azt a japánok egyszerűen nem látják, mert van egy közmegegyezés, hogy azok nincsenek ott; csak a bábut látják, ahogy mozog. Ezek a misztikus történetek egy közmegegyezésen alapulnak: "látjuk, hogy nem látunk semmit".
