Film

Ha a következő napokban szembejön veled egy lángoló gőzvasaló, nyugtalanságra nincs okod. Monty Cantsinnel, vagyis Kántor Istvánnal találkoztál; drót ruhaakasztó antenna a fején, és hatot mutat az órája, biztosan. Monty Cantsin, mint ismeretes, a neoizmus prófétája. Ennek jegyében jelentette meg pop-rocklemezeit, ennek jegyében festett és performerkedett, és ennek jegyében csukták le New Yorkban, amikor egy Picasso-képre freccsentette vérét a Modern Művészetek Múzeumában. Mostanában a Phycus nevű indusztriális zenekarral dolgozik, Puppet Government (Bábkormány) névvel igazgat Torontóban egy szervezetet, továbbá díjakat nyer a videóival, és egyre gyakrabban lép fel ezen a néven: Amen. Július első felében Magyarországon kavar.

Megint az lett a népek pofájába vágva, már azokéba, akik erősen figyelnek, hogy a szabályokat mi hozzuk, és mi tartjuk be őket, vagy nem tartjuk be őket, viszont azt is mi mondjuk meg, hogy mikor tartjuk be őket, és mikor nem, és akinek meg nem tetszik, benyalhat déli tizenkettőkor a Blahán. Az ORTT nyolcfős kuratóriuma hétfőn eredményt hirdetett a két országos sugárzású kereskedelmi televízióra kiírt pályázat dolgában. Az egyik frekvenciát a CLT-Ufa nevű konzorcium nyerte, a másikat meg az MTM-SBS nevű konzorcium, a harmadikat, amelyik nem nyert semmit, azt meg a CME nevű konzorciumnak hívják. Hogy ettől az egésztől hány centimétert megy majd előre a sajtószabadság, a független tájékoztatás és persze a művelődés ügye, az elválik. Vélhetőleg sokat: a kereskedelmi tévéknek természetükből adódóan pénzt kell termelniük, és valami pénzt kell termelnie az állami tévének is, és ezért egyik sem engedheti meg magának, hogy olyan minősíthetetlen gagyi legyen, mint most az MTV vagy a különféle kábeltévék. Igazi verseny lesz, és ez jó. Vagy inkább: lehet, hogy igazi verseny lesz. Mert az például, ahogy az ORTT elbírálta a három pályázatot, vérforralónak is nevezhető éppenséggel. A három pályázatról előre megállapított, objektív pontrendszer szerint kellett volna döntenie a kuratóriumnak, amiben kiemelt fontossággal bír például az, hogy ki mennyit dellázik a frekvenciáért. Ehhez képest az objektív pontrendszer valahogy a pályázatok értékelése után bírt megállapítódni: előbb a nyertesek, aztán a pontok, a rohadékjai. Így történhetett meg, hogy a legtöbbet ígérő, Baló-Palmer-Lauder-Vajna-féle CME ajánlata - bár a cég 12 milliárd forintot kínált bármelyik frekvenciáért - mégis kevesebbet ért, mint az MTM-SBS 9, illetve a CLT-Ufa 8 milliárdja - azé a konzorciumé, amelyik késve és hiányosan adta be pályázatát anno, mégis elfogadták. Az indokláson, hogy vajon miért is lett kiszórva négymilliárd forint az ablakon, talán még lapzártánkkor is dolgozik Révész Sándor, az ORTT elnöke, akinek egyik legfontosabb, már-már államférfiúi erénye az, hogy még Horn Gyulánál is alacsonyabb. Az ORTT-ben egyébként végül is a Fidesz, az FKgP, a KDNP és az MSZP által delegált kurátorok szavazata volt a döntő, de leginkább az MSZP-s illetőé, egy bizonyos Kardos Lajosé, aki sokat tapasztalt férfiú lehet, egyszer, a Morvai-expedíció tagjaként például Barguzinban is megpróbált egy női csontvázat felcsípni. Kardos persze Révész Tamás házizombija, úgy, ahogy Révész Tamás a Horn Gyuláé - és hogy Hornnak miért nem kellett Baló, hogy az SZDSZ-szel volt-e valami homályos elszámolnivalója, vagy a befektetők kiléte számított a miniszterelnöknek, arra talán még Popper Péter sem tudja a választ, pedig ő pszichológus is meg közel álló személyiség is. (Az ellenzéki pártok motivációi földhözragadtabbnak tűnnek: má´ még zsidó pénzen gyünne az amerikai kultúrmocsok! És: tévé kéne, Palmer koma? Menjé´ a románokhoz, azoknak tévézzé´!)

Az Ünnepi Könyvhét alkalmával Budapesten járt minden idők talán legnépszerűbb külföldi írója, akinek több mint 3 millió könyvét adták el nálunk.

Magyar Narancs: Ön nemrégiben A Marilyn Monroe-doktrína, avagy a boldogságra törekvés a fogyasztáson keresztül - US-popkultúra és Ausztria demokratizálódása a hidegháborúban címmel tartott előadást. S noha a Coca-Cola-bódulatnak nálunk is hódoltak, itt épp a másik nagyhatalom vetette be magát, és nem állítható, hogy egyfajta szovjetizáció dívott volna, az oroszok demokratizáló hatásáról beszélni pedig egyenesen röhejes volna. Hogyan járult hozzá a II. világháború utáni Ausztria demokratizálódásához az amerikai jelenlét?

1999-ben Magyarország lesz a Frankfurti Könyvvásár díszvendége, a Schwerpunkt (súlypont), ahogy ott mondják. Radnóti Sándor vezetésével látott munkához a magyar megjelenés koncepcióját kidolgozó bizottság, mely pillanatnyilag három főből áll, a másik kettő Dalos György író, a berlini Magyar Ház igazgatója és Miklós Tamás társadalomfilozófus, az Atlantisz Könyvkiadó vezetője, de bővülni fog egy-egy szakterület - zene, képzőművészet - gazdájával.

Hanna Schygulla legrejtettebb vágyait mindenki a Fassbinder-filmek jelentősebb női címszerepeiből ismeri. Mozdulatlan, szinte kifejezéstelen arca a lengyeles járomcsontjával és lunatikus mosolyával a hetvenes évek német filmgyártásának dizőzévé tette. Fassbinder halála után végleg Párizsban, kamaszkori álmainak városában telepedett le, és, amint egy ott élő egykori filmsztárhoz illik, sanzonéneklésre adta a fejét. Annyira megszerette az éneklést a Lili Marleen forgatása közben, hogy elkövetkezendő életét csak a zenének szeretné szentelni. Példaképe Edith Piaf. Így járja most a világot. Interjúnk a Katona József Színház büféjében készült vele, néhány perccel a színház, a Goethe Intézet és Hanna Schygulla közös sanzonestjének próbája előtt.

Fenegyerek ez a Nicholas Hytner. Alan Bennett darabjával, a György királlyal tört be a filmvilágba, és ez a belépő máris négy Oscar-jelölést hozott neki. De előbb még színre vitte az eredeti művet a londoni Royal National Theatre-ben, amelynek állandó rendezője. Dolgozott a Royal Shakespeare Companynek is, itt két musicalt rendezett, közülük a Miss Saigon máig műsoron van. Az európai színkörben már régóta jegyzett Hytnert a György király után Amerika is felfedezte. Második filmje, az Arthur Miller-darabból készült A salemi boszorkányok már odaát forgott. Ideát a Berlini Filmfesztiválon mutatkozott be vele.

Ha valaki azt gondolta volna (mondjuk, miután megnézte a Larry Flyntet), hogy egy félig sikerült filmet is igazol a belepasszírozott világnézet, és egy mozi, amely önmagán kívülre, valahová a magasabb erkölcsi szférákba helyezte célját, ezzel a filmen belül is értelmet, művészi igazságot teremt magának, az kételyeinek megnyugtató elintézéséhez most újabb érvekre tehet szert. Menjen, nézze meg A salemi boszorkányokat. Legfeljebb megbánja.

Bár a szarajevói Bijelo dugme együttes vezetőjeként Jugoszlávia legnagyobb rocksztárja volt, Goran Bregovic akkor lett ismert, amikor Emir Kusturica filmjeihez (Cigányok ideje, Arizonai álmodozók, Underground) szerzett zenét - annak ellenére, hogy, mint mondja, a műfaj, a filmzene nem érdekelte különösebben. A Dugme feloszlott, Jugoszlávia, hajdani sikereinek terepe nem létezik többé, Bregovic pedig Belgrád, Párizs és New York között ingázik és dolgozik.

Akárcsak a tavalyit, az idei cannes-i filmfesztivált sem úszta meg perpatvar nélkül a Filmunió: akkor Iványi Marcell Arany Pálmát nyert rövidfilmje, a Szél programba segítése/nem segítése miatt keveredett verbális csetepatéba a magyar filmművészet nemzetközi jelenlétének előmozdítására hivatott szervezet igazgatója, Kézdi-Kovács Zsolt, idén amiatt, hogy a magyar filmek külföldi forgalmazásával foglalkozó egyik céget, az S-Media 2000-t - annak vezetője, Sugár Judit állítása szerint - kitiltotta a cannes-i magyar standról.

Február vége óta megy táblás házakkal a Játékszínben Arthur Miller darabja, a Bűnbeesés után. Marilyn Monroe szerepében egy igazi szépség, Nyertes Zsuzsa látható.

A műfordításról mint élettevékenységről szól Zsuzsanna Gahse Átültetve című könyve (Jelenkor), melyet a Budapesti Könyvfesztiválon mutattak be a közönségnek. A tizennégy kötetes szerző, aki tízéves korában, 1956-ban került ki Bécsbe, s tanulmányait Ausztriában és Németországban végezte, az utóbbi években fordításai révén a kortárs magyar irodalom (Esterházy, Eörsi, Krasznahorkai) egyik legjelentősebb német tolmácsolójává vált.

Az április 17-27-ig három magyarországi nagyvárosban (Budapest, Szeged, Debrecen) megrendezett filmnapokra Franciaországból imponálóan népes kultúrdeszant érkezett. A delegáció egyik csillaga kétségtelenül Patrice Leconte volt, akinek idén Oscar-jelölést szerzett, César-díjas filmjét, a Rizsporos intrikákat, a fesztivál után is műsoron tartják a mozik (lásd: MaNcs, 1997. április 17.).

Első lemezét az újvidéki Új Symposion folyóirat adta ki, akkor hallottam először a zenéjét. Azóta történt velünk ez-az, szinte eltűnt a bakelitlemez, hogy csak a jelentősebb eseményeket említsem. Boris Kovac a háború és a mozgósítások elől Olaszországba menekült, onnan két és fél évre Szlovéniába költözött, elkezdett utazgatni, munkát kapott Ausztriában is. Aztán visszaköltözött Újvidékre.