Amerikanizáció Ausztriában: A Marilyn Monroe-doktrína (Reinhold Wagnleitner amerikanológus)

publikálva
1997/26. (06. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Ön nemrégiben A Marilyn Monroe-doktrína, avagy a boldogságra törekvés a fogyasztáson keresztül - US-popkultúra és Ausztria demokratizálódása a hidegháborúban címmel tartott előadást. S noha a Coca-Cola-bódulatnak nálunk is hódoltak, itt épp a másik nagyhatalom vetette be magát, és nem állítható, hogy egyfajta szovjetizáció dívott volna, az oroszok demokratizáló hatásáról beszélni pedig egyenesen röhejes volna. Hogyan járult hozzá a II. világháború utáni Ausztria demokratizálódásához az amerikai jelenlét?

Magyar Narancs: Ön nemrégiben A Marilyn Monroe-doktrína, avagy a boldogságra törekvés a fogyasztáson keresztül - US-popkultúra és Ausztria demokratizálódása a hidegháborúban címmel tartott előadást. S noha a Coca-Cola-bódulatnak nálunk is hódoltak, itt épp a másik nagyhatalom vetette be magát, és nem állítható, hogy egyfajta szovjetizáció dívott volna, az oroszok demokratizáló hatásáról beszélni pedig egyenesen röhejes volna. Hogyan járult hozzá a II. világháború utáni Ausztria demokratizálódásához az amerikai jelenlét?
Magyar Narancs, IX. évf. 26. szám, 1997. június 26.

A taszáriak Harley-Davidson-képek alatt ülve még csak most kóstolgatják a White House pizzát a Top-Gun Sport´s Barban, nyelvi nehézségek okán kézzel-lábbal invitálva egy barackpálinkára Joe-t, az amerikai katonát, aki épp az imént a szintén a helyiségben üzemelő shopban vásárolt matyóhímzést és jelcines matrjoska babát gyömöszöli túlélőzsákjába; az IFOR-"békajárást" (a köznép így nevezte el az amerikai harckocsikat) Somogyország lassacskán kiheveri, a "háborús" károkért kapott biztosítási összegekből jó néhány kaposvári házat felújítottak az élelmesebbek; a rekreáló amerikai katonák eddig nem lepték el a Balaton-partot és a székesfővárost, a munkáspárti avagy a kisgazdi aktivisták még nem firkálták tele a kerítést, hogy Amy, go home! - egyszóval, nálunk még csak alig melegedett meg Amerika a maga testi valójában. Másfelől, bár a Coca-Cola Companynak mégsem sikerült bekupakolnia nemzeti szimbólumunkat, a Lánchidat, azért a tolerancia jegyében békésen és tudattalanul üldögélünk a McDonald´s, Burger King, Pizza Hut, Dunkin Donuts, New York Bagel éttermeiben és a szó szoros értelmében faljuk Amerikát, hogy a zenéről, a filmről, a divatról satöbbi most ne is essen szó. Még nem tudjuk, mit fog majd csinálni velünk, bennszülöttekkel az amerikai "gyarmatosítás", "kultúrimperializmus", még nem siránkozunk (nagyon) nemzeti sajátosságaink elvesztésén.

Ausztria természetesen mindezeken már réges-rég túl van. Oda az amerikaiak ugyanis már 1945-ben bementek, de aztán 1955-ben - katonai értelemben legalábbis - ki is vonultak. Magára hagyva az immár semleges kis országot, kezdjen, amit tud az időközben gyökeret vert amerikai kultúrával. Nem mondom, addigra már siralmasan megcsappant a tiroli bőrnadrág iránti kereslet, a stájer parasztok is Levisben legeltették a teheneiket, és minden bejzliben Ray Charles és Elvis Presley szólt a Wurlitzerből. Beszélgetőtársam, a kevéssé sikeres basszusgitárosból történésszé avanzsált Reinhold Wagnleitner, a salzburgi egyetem professzora, az osztrák amerikanizáció avatott szakértője, 1994-ben Coca-colonialization and the Cold War (A Coca-kolonializáció és a hidegháború) címmel vaskos kötetet is publikált a témában.

*

Reinhold Wagnleitner: Természetesen nem a gazdaság, tehát nagy konszernek révén, inkább kulturális tekintetben. Ausztriában a kulturális elit 1945 után elvesztette a befolyását és a fasizmus éveiben meglehetősen lejáratódott. A háborúban az emberek teljesen elszegényedtek. Ezt a vákuumot töltötték be az amerikai segélyek, az UNRRA-segélyek és a Marshall-terv egyfelől, másrészt maga az amerikai kultúra, mely véleményem szerint jóval nagyobb hatást gyakorolt az országra, mint a kapott összegek. Először is végtelenül attraktív volt az osztrákhoz képest, legalábbis az a kép, melyet az akkoriban sugárzott filmekből látni lehetett: luxusautók, luxuskonyhák, luxusnők. Másrészt - különösen kezdetben - a korlátlan lehetőségeket, a szabadságot hangsúlyozta, olyan általános individuális és kollektív eszméket, melyek merőben újnak számítottak Ausztriában. Marilyn Monroe vagy például Elvis Presley egy újfajta szexualitás szimbólumaivá váltak, ebben az értelemben is átalakítva az osztrák közízlést. Az Amerika-idol széles tömegeket, a fiatalokat és az alsóbb osztálybelieket hódította meg, mert alkalmas utópiául szolgált a II. világháborúban demoralizálódott és elszegényedett ország számára.

MN: Továbbra is az előadása címénél maradva: mit ért azon, hogy az amerikai populáris kultúra térhódítása a fogyasztáson keresztül egyfajta boldogságra való törekvésként értelmezhető? Mit nyújtottak az amerikai filmek, a rock ´n´ roll az ötvenes évek osztrák ifjúsága számára?

RW: Amerika, az Amerika-ideálok már a második világháború alatt lényeges szerepet kaptak a fasiszta német politikával szembeni Kulturkampfban. Az osztrák és német entellektüelek ily módon - a fogyasztáson keresztül - fejezték ki szembeszegülésüket a hitleri Németország kultúrpolitikájával. A II. világháború utáni fiatal nemzedékek számára Amerika és az angol nyelv egyfajta emancipációt jelentett a német nyelvtől. A zenekarommal például nem játszottunk soha németül - azt a nyelvet a fasizmus számunkra teljesen lejáratta. Ebben az értelemben paradox módon épp az amerikanizáció hozott létre egy saját osztrák kultúrát, az úgynevezett Austropopot; és érti, ugye, hogy e könnyűzenei irányzatot senki sem akarta volna Österreichische Popnak hívni, ez egészen egyszerűen lehetetlen lett volna.

MN: Korántsem akarom lebecsülni az Austropop teljesítményeit, mégis úgy érzem, az amerikai kultúra ennél többet is nyújtott: magukat a nemzedéki feszültségeket is "kanalizálta". Nem gondolja, hogy az amerikai értékek átvétele a fiatalabb nemzedékek szülők elleni lázadását is segítette?

RW: Feltétlenül. És nemcsak a szokásos értelemben. A II. világháború után születettek számára az amerikanizáció nemzedéki feszültségek és különbségek megfogalmazásán túl gyógyír, boldogságelixír volt abban az értelemben is, hogy nem kellett sem a hidegháborúval, sem a szülők II. világháborús múltjával foglalkozni, egyúttal egyértelműen demonstrálni lehetett: mi nem olyanok vagyunk, mint ti, mi mások vagyunk. Az ötvenes évekbeli amerikai jelenlét jótékonyan elfedte a korábbi német jelenlétet és az osztrák bűnrészességet. Ne gondoljuk azonban, hogy előrébb vitt volna a fasiszta múlt feldolgozásában. Sőt. A hatvanas évekre az osztrák értelmiségi elit újra feláll és közös platformot alkot antiamerikanizmusában. Az amerikai kultúra mobilizálja a korábbi rasszista előítéleteket: például a dzsesszről mint "Negermusik"-ról beszélnek. A hatvanas évektől Ausztria igyekszik távol tartani Amerikát, persze elsősorban a kultúra és a nemzeti identitás területén - mindhiába. A leggyakoribb megbélyegző sztereotípia szerint az amerikanizáció élhada a stupid fiatalság. De, kérdezem én, ki volt a felelős az 1945 utáni európai szellemi és kulturális vákuumért? Vagy még cinikusabban: ki profitált és profitál ma az amerikanizációból?

MN: Japánban keresztre feszített Mikulások jelezték még a nyolcvanas években is az európai kultúra térhódítását, nálunk nemrégiben újra fellángolni látszott a vita, mit kezdjünk az angol szavak elszaporodásával a köznyelvben. Ausztriában már az a nemzedék is ötvenéves, amelyikről az imént beszéltünk. Az amerikai fogyasztási és kulturális javaknak már fél évszázadnyi hosszúságú idő jutott, hogy megvessék a lábukat.

RW: Valóban. Azon már senki sem csodálkozik, hogy például a Toys´R´Us játékszupermarket-hálózat négy év alatt a játékpiac egynegyedét megszerezte, vagy hogy egyedül Bécsben 200 ezer görkorcsolyás cirkál, tehát minden tizedik bécsinek van rollerskate-je, minden osztrák testre jut egy farmernadrág és évi öt menü a McDonald´sben, vagy hogy egy közvélemény-kutatás szerint a fiatalok kedvenc sportja a kosárlabda, és sorolhatnám a példákat. Az azonban új jelenségnek számít, és az amerikanizáció újabb előretörését mutatja, hogy a politikai pártok is élnek az amerikai toposzokkal mint reklámfogással. 1994-ben a parlamenti választásokon az ÖVP (Osztrák Néppárt) baseballsapkákat osztogatott Black is power felirattal. A tavalyi bécsi választásokon az SPÖ-s (szociáldemokrata) polgármester Donald kacsával a hóna alatt mosolygott ránk a plakátról. Ez azt jelenti, hogy a politikai elit "vette az adást", tudja, hogy a választók értik e szimbólumokat és azonosulnak velük: az amerikai kultúrát tehát, hogy úgy mondjam, interiorizálta, belsővé tette az osztrák nép. Paradox helyzet, de mégis így van: nemzeti identitásának egy-egy elemét épp ezek az amerikai szimbólumok testesítik meg.

MN: Magyarországra egyes értelmiségi csoportokon keresztül nemcsak a populáris amerikai kultúra, hanem annak alternatív változatai is bejöttek, az amerikai akciófilmek mellett artmozi-hálózatok folyamatosan vetítik az amerikai filmkultúra legfrissebb alkotásait, képzőművészeti galériák adnak otthont az amerikai posztmodern művészetnek. Van könyvszemle-folyóiratunk, mely a New York Review of Books mintájára jött létre, és maga a Magyar Narancs is sokat merített a Village Voice hagyományaiból. Ausztriában mi a helyzet?

RW: Ausztriában az amerikai kultúra szinte kizárólag populáris kultúra és tömegfogyasztás, illetve a yuppie-rétegek, a fiatal bankárok, vállalkozók, tisztviselők státusfogyasztása. Nincs egyetlen olyan televízió- vagy rádiócsatorna, esetleg lap, amely az amerikai magas vagy épp az alternatív kultúra közvetítésével foglalkozna. Kevesen vagyunk. Nem akarom elkeseríteni, de szerintem ez a pozitív jelenség maguknál, Magyarországon is átmeneti lesz. Úgy, mint nálunk a hatvanas években, amikor mindenki Arthur Millert olvasott. A tömegfogyasztás el fogja söpörni, a szellemi és a politikai hatalom magába fogja olvasztani ezeket az alternatív törekvéseket.

MN: Én ebben nem vagyok olyan biztos, hiszen egész mások a körülmények ma, mint az ötvenes vagy akár a nyolcvanas években. Már csak azért is, mert hamarosan két kulturális és persze politikai és gazdasági törekvés fog versenyezni egymással: egyfelől az amerikai tömegkultúra, másfelől a közös Európa kulturális eszménye. Ön szerint mit kezd Ausztria ezzel a kihívással?

RW: Jó kérdés, de még nem gondolkoztam rajta. Az első válaszom, bármily meglepő is, hogy személyesen számomra Amerika egyfajta menekülési lehetőséget jelent, nemcsak a szó szoros értelmében, de úgy is, hogy "virtuális amerikaiként" éljek tovább az új Európában. A legfőbb kérdés persze az, nyújt-e még valami vonzót nekünk Amerika az ezredfordulóra.

Kovács Éva

(Bécs)

publikálva
1997/26. (06. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...