Magyar Narancs: Miért döntött úgy, hogy sanzonokkal lép újra közönség elé?
Hanna Schygulla: Ami a műfajt illeti, a dolog logikusan következett abból, hogy Párizsban élek, ahol óriási hagyománya van a sanzonéneklésnek. Edith Piaf hangja volt az, ami arra indított egykor, hogy rögtön érettségi után, tizenkilenc évesen Párizsba utazzam. Persze akkor még művészettörténetet tanultam, és fogalmam sem volt róla, hogy egyszer sanzonokat fogok énekelni. Azért nagyszerű ez a műfaj és azért illik hozzám, mert rengeteg színészi elemet lehet belevinni az előadásmódba, és nekem szerelmem a színészet. Úgy is fogalmazhatnék, hogy bővíthetem az eszköztáramat. De nem fogok leragadni a sanzonoknál, azt tervezem, hogy kortárs zenéket is énekelek majd.
MN: Hogyan választja ki a dalokat?
HS: Azok a dalok, amelyek a programban szerepelnek, mind friss kompozíciók. A szövegeiket nagyon szeretem, mert az életemről szólnak, és olyan emberek írták, akiket szeretek. Utólag zenésítette meg őket Jean-Marie Sénia, aki zongorán kíséri az előadást. Lehet, hogy könnyebb dolgom lett volna, ha ismert dalokkal lépek fel, mert mindenki a megszokottnak örül, de vállaltam a rizikót.
MN: Peter Handke és Thomas Bernhard is írt szöveget önnek. Velük is személyes kapcsolatban áll?
HS: Két kedvenc kortárs íróm. Handkét még a hatvannyolc körüli évekből, a diákmozgalom kapcsán kedveltem meg. Akkori darabjai a színház egészen új és különös felfogását jelentették. Személyesen csak később ismerkedtünk össze egy frankfurti kocsmában, ahol végigtáncoltunk egy egész éjszakát. Meg kell jegyeznem, hogy nem éppen nagy táncos, de pont ettől maradt emlékezetes az az éjszaka. Pár év múlva felhívtam, és közöltem vele, hogy sanzonokat szeretnék énekelni, valamint szükségem volna egy általa írt dalszövegre. Néhány nap múlva átfaxolta nekem a szöveget, amely arról szól, hogy egy nő moziba megy, és a mellette ülő férfi a film közben rájön, hogy a hölgy azonos a vásznon szereplő színésznővel. Imádom ezt a dalt meg a komikus helyzetet, amiről szól, mert ezt a megkettőződést magam is gyakran átélem. Thomas Bernhardnak pedig csak az ötletét használtuk fel egy dalhoz arról, hogy mi lenne, ha az ember lecserélhetné a fejét és a gondolatait. A témát azért tartom aktuálisnak, mert az emberek valóban veszélyessé váltak saját magukra azzal, hogy mindenkit csak a nyereség és az uralkodás érdekel. Nem ártana nekik egy olyan üzlet, ahol fejet cserélhetnének.
MN: Úgy tűnik, hatvannyolc nagyon fontos volt önnek.
HS: Mint más emberek, akik a diákmozgalom ideológiájának a hatása alatt álltak, én is hatalmas csalódásként éltem meg a végét. Ez nem jelenti azt, hogy feladtam azt az elképzelésemet, hogy meg lehet változtatni a dolgokat. Az viszont hiba, ha csak egyvalamit teszünk felelőssé a dolgok rossz alakulásáért. Mi annak idején mindenért a társadalmat hibáztattuk, azután amikor az első mámorhullám elvonult, rájöttünk, hogy magunkban is érdemes megváltoztatni pár dolgot.
MN: Legtöbb dalát természetesen Fassbinder neve fémjelzi. Biztos minden interjúban róla és a vele való kapcsolatáról kérdeznek a legtöbbet. Milyen érzés mindig róla beszélni?
HS: Õ fedezett fel, vele tanultam meg a színészetet, ő volt az a rendező, aki a leginkább tudott formálni engem. Ha élveztem a munkát, végtelenített időt tudtunk dolgozni egyfolytában. Soha nem tanultam szöveget, egyszer elolvastam a forgatókönyvet, és többet nem gondoltam rá, magától jött minden. Természetes, hogy ez az ember tovább él bennem, és ma is a legtöbb dolog hozzá kapcsolódik az életemben. De persze nem minden. Nagyon szerencsés, hogy nem kell velem együtt öregednie, és szerencsés vagyok, mert képviselhetem őt.
MN: Elképzelhető, hogy később színdarabban is viszontlátjuk, akár Németországban?
HS: Berlinben talán, ha jó rendezővel hoz össze a sors. Hosszú időre azonban nem tudnám elhagyni Párizst. Nem tudnék máshol élni. Azt szeretem benne, hogy nem tudom teljesen megismerni sem a várost, sem a benne lakó embereket.
- sisso -
