Magyar Narancs, IX. évf. 26. szám, 1997. június 26.
Magyar Narancs: Franciaországban, a repülőtéren megállították, mert az útlevelével gondok voltak: nagyon régóta nem utazott külföldre?
Robert Merle: Így van, lejárt az útlevelem. Az nem teljesen igaz, hogy nem utaztam, Európában sokfelé jártam, és ugye útlevélre ebben a térségben nincs szükség. A schengeni egyezményt aláíró országok határain csak egy kis papírkát kérnek, de legtöbbször azt sem ellenőrzik. Megnézik, hogy a fotón valóban a felmutató látható-e, a dátumra nem figyelnek. De most, hogy Magyarországra utaztam, amely nem tartozik az aláírók közé, sokkal éberebbek voltak. Sőt azt is hozzátették, hogy ha át is engednének, a magyarok akkor is feltennének a legközelebbi párizsi gépre, és visszaküldenének Franciaországba... Hát ez azért lehetetlen, mondtam én. Az egész külügyminisztériumot mozgósítani kellett, hogy másnap végül elutazhassak.
MN: Ha az ezredforduló előtt három évvel ekkora apparátus mozdul meg egy íróért, akkor valamilyen szinten még komolyan veszik az irodalmat - vagy ez kizárólag az ön személyének szól?
RM: Igen, persze, akár a köztársasági elnökig is készek lettek volna elmenni!
MN: Első magyarországi látogatásán miért pont a Mesterségem a halál című könyvéről tartott előadást?
RM: Lehet, hogy nem ez a legszebb könyvem, de a leghasznosabb. A leírtakhoz hasonló dolgok bármikor újrakezdődhetnek, újra is kezdődtek, például Jugoszláviában, Algériában vagy Afrika számos helyén fordultak elő mészárlások, ugyanolyan őrült gyilkolások, mint Auschwitzban. Nem szabad, hogy a könyvet olvasva az emberek azt mondják, jó-jó, ez a múlt. Nem: ez bármikor jelenné válhat.
MN: 1953-ban, Sztálin halálának évében, miért nem erről a "társaságról", a kommunista eszme bukásáról írt a fasizmus helyett?
RM: Szovjet-Oroszországban mégsem voltak teljes népeket kiirtó szisztematikus öldöklések, kivéve a régmúltban. Az örmények törökök általi leöldöklése 1915-ben vagy ami legújabban Jugoszláviában etnikai tisztogatás címszó alatt történt, hozzánk sokkal közelebb esett meg. Egész egyszerűen azért öltek meg embereket, mert nem az általuk elfogadott etnikumhoz tartoztak. Talán ezért.
MN: Ez jó válasz, de nem inkább azért, mert ön a baloldali eszmékben hitt?
RM: Igaz, hogy abban az időben igencsak baloldali voltam, de először is ez nem tartott túl sokáig, másodszor pedig, ami engem Auschwitz kapcsán megfogott, az az átgondolt halálgyár-működés volt. Észak-Afrikában is voltak, vannak mészárlások, de azt néhány ember ősi vad ösztönei vezérlik, míg Németországban a gyilkolás egy doktrína, egy vallás gyümölcse volt, és szisztematikusan vezérelve hajtották végre, a tüchtig német munkamódszerrel üzemeket építettek, gondoskodtak minden részletről. Teljesen más a spontán mészárlás és más az állam nevével fémjelzett. Ez állami öldöklés volt. Ez volt számomra Auschwitz elrettentő oldala.
MN: A gulagok is emberek millióinak szisztematikus legyilkolására szolgáltak. Egyes statisztikák szerint Sztálin alatt több embert öltek meg vagy deportáltak, mint a fasizmus idején.
RM. Nem, szó sincs róla. A válasz a következő: ezt a könyvet 1950-ben kezdtem el írni, amikor a gulagok léte még nem volt ismert tény, alapjában véve erről van szó. A gulagról sokkal később olvashattunk először.
MN: Később lett volna ideje erről is írni.
RM: Ó, nem szándékozom minden könyvemet öldöklésről írni, ez lehetetlen! Sőt fel kell hívnom a figyelmét, hogy amikor ez a könyv először megjelent Franciaországban, rendkívül rossz fogadtatásban részesült. Szinte minden jobboldali kritika lehúzta. Persze hogyha a gulagról publikáltam volna... Tudja, amikor a gulagról megjelentek az első hírek Franciaországban, mindenki arról kezdett írni, nem lehetett már újat mondani.
MN: Ön nem kívánt egy "divatos" témához nyúlni?
RM: Így van. Jobban szeretek az általános véleménynek ellentmondókat írni, mint azt kihasználva, annak védőszárnyai alatt alkotni.
MN: Milyen volt a 68-as franciaországi eseményekről íródott Üvegfal mögött című regényének visszhangja?
RM: Nagyon visszafogott. Akkoriban Franciaországban nagyon erős baloldali mozgalmak működtek, jóval túlmutatva a kommunizmuson, szélsőbalos eszmékkel. Voltak, akik azt mondták, hogy ugyan, ez a baloldal ellen van, de voltak különösen pozitív kritikák is, a Le Monde felelős szerkesztőnője szerint például ez az egyetlen jó könyv a diáklázadásról. Félsiker volt. Hozzá kell tennem, hogy sok időmet foglalta le, amíg összeszedtem a hozzávaló anyagot, tehát nem gyorsan, az eseményeket követően írtam, és csak ´71-72-ben jelent meg. Az emberek akkor már felejteni akarak.
MN: Amikor ezt írta, ön egyetemi professzorként dolgozott. De hol volt ön akkor, amikor más művészek, mint Truffaut, Godard, Louis Malle meghiúsították a cannes-i filmfesztivált, vagy amikor a filozófus Michel Foucault a 68-as események vezéralakjává nőtt?
RM: Az első vonalban voltam. A nanterre-i egyetemen tanítottam, ahonnan a 68-as lázongások kiindultak, láttam és megéltem mindezt egy teljes éven keresztül. Nagyon közeli rálátásom van erre a dologra, ami megakadályozott abban, hogy túl sok szimpátiával viseltessek azok iránt, akik ezt ott művelték. A többi diák törvénytisztelően és nyugodtan ült a padokban, mások az előadókat járták. Egyszer egy fiú az én órámra is bejött, és előadta az érveit, egy lány vitatkozott vele, a fiú felpofozta, egyszerűen adott neki egy pofont. Ha bejött egy csoport és félbeszakította az előadásomat, én azt ajánlottam nekik, uraim, üljünk le, beszéljünk róla. Velem nem volt nehéz dolguk, megőriztem a közvetlen kapcsolatot a diákokkal. De azok a tanárok, akik nem engedték be őket az órájukra, nem voltak hajlandók megszakítani az előadást, azoknak elviselhetetlenül megkeserítették az életét, üldözték őket. Én láttam mindezt, tanúja voltam, amint tanárok beleőrülnek ebbe a helyzetbe, szívinfarktust kapnak és így tovább. A lázadók gengszterekhez illő eszközökhöz folyamodtak, betörtek az irodákba, elvitték az írógépeket, ha arra volt szükségük. Röviden, én nemcsak a forradalom nemes oldalát láttam, hanem szembesültem a hétköznapokkal. Ezért van az, hogy visszafogott véleménnyel vagyok erről a forradalomról.
MN: Ha visszatekintünk az időben, a Két nap az élet című művére, ami franciául Weekend a Zuydecoote címre hallgat...
RM: ...angolul pedig Weekend in Dunquerque-nek fordították...
MN: ...szóval a Két nap az élet...
RM: Hm, Két nap az élet, kitűnő cím!
MN: Tehát amikor ez megjelent, néhány francia kritika bizonyos egzisztencialista sajátosságokat lelt fel benne, a nevét Camus és Sartre nevével együtt emlegették. Mi volt az ön kapcsolata az egzisztencializmussal és Sartre-ral, akivel egy gimnáziumban tanított?
RM: Sartre-t a háború előtt ismertem meg, a Pasteur Gimnáziumban dolgoztunk. Gyakran találkoztunk az órák után, megittunk egy-egy pohárral, érdekes beszélgetéseink voltak. Amikor megjelent Az undor, akkor Sartre még teljesen ismeretlen volt. Odaadta nekem is, elolvastam, és másnap azt mondtam neki, remekművet alkottál. Azt válaszolta: tisztában vagyok vele. Én sohasem tartoztam az egzisztencialista iskolához, soha, egyébként Camus sem. Neki az volt az alaptézise, hogy a világ abszurd, minden írása az élet abszurditására alapozott. Én nem vagyok egzisztencialista, sem nem osztom ezt az abszurditás-elvet. Azonkívül persze, hogy ismertük egymást, semmi kapcsolat nem fűz se Sartre-hoz, se Camus-höz.
MN: Nem gondolja, hogy a világ valóban abszurd?
RM: Amikor a Két nap az életet írtam, előfordult, hogy erre gondoltam, mert a szituáció annyira abszurd volt, de munka közben egyre világosabbá, áttekinthetőbbé vált, előtűntek a dolog - igen soványka kis - jó oldalai, illetve rossz oldalai - amelyek viszont nagyon-nagyon szörnyűk voltak. Tehát, mihelyt kitisztult a kép, megszűnt abszurdnak lenni az egész.
MN: Nem fájdalmas az ön számára, hogy a világ az ön sok-sok regénye helyett Camus és Sartre fáradozását az abszurd, illetve az egzisztencializmus terén honorálta Nobel-díjjal? Nem lehet, hogy ez is egy bizonyíték a világ abszurd működésére?
RM: Nem, nem vagyok féltékeny! Fontos megjegyezni, hogy Sartre Párizsban élt, ugyanúgy, mint Camus. Mindketten újságírók voltak, mindenkit ismertek: elég egyértelmű, hogy ha egy író érvényes művet alkot, és az események közepén él, akkor sokkal könnyebben zsenivé válik, mint ha vidéken lakna. Ezt lehetne válaszolni a kérdésére, de féltékeny egyáltalán nem vagyok, mert a könyveim ötven évvel a megírásuk után is élnek. Nekem ez a fontos.
MN: Az ötvenes években megjelent az "új regény", amely irányzathoz ön szintén nem csatlakozott, talán nincs is jó véleménnyel Robbe-Grillet-ékről...
RM: ...ez talán túlzás...
MN: Az, hogy sohasem csatlakozott irodalmi mozgalomhoz, az ön független karakteréből fakad?
RM: Sohasem követtem értelmiségi divatokat, soha nem befolyásoltak aktuális trendek. Az "új regény"-t abszurdnak találtam, na. Azt állították, hogy a regény XIX. századi nagy klasszikusainak, Flaubert-nek, Pascalnak befellegzett, lesajnálva nyilatkoztak róluk, de majd ők mindent megváltoztatnak. És olyan regényeket írtak, amelyekben nem volt cselekmény, nem voltak szereplők, nem volt logikai vonalvezetés. Megkíséreltem elolvasni egyet-kettőt, az első húsz oldal után mindig letettem: a rossz szerkesztés miatt nem tudták felkelteni a figyelmemet. Ezek az ő szemükben remekműveknek számítottak. Egy idő múlva a francia kiadókat elárasztották az "új regények", de lassan egyetlenegy sem jelent meg, mert publikálhatatlanok voltak. Ez rendkívül negatív következménnyel bírt például az Egyesült Államokban, ahol az terjedt el, hogy ez egy össznépi állapot mifelénk, a francia regény olvashatatlan, homályos, olyannyira bonyolult, hogy az olvasók egy szót sem értenek belőle.
MN: A francia irodalmi elit is zárt közösség, ahol mindenki a karrierjét egyengeti, hogy a megfelelő időben a megfelelő helyen legyen?
RM: Pontosan. Tudja, kétféle író létezik. Az egyik a karrierjén dolgozik, beválasztják az Akadémiába, Nobel-díjat kap, vagy visszautasítja, ami talán még jobb is, ugye, figyelemre méltóan ügyes, kedves a fontos emberekkel, a megfelelő pillanatban a megfelelő politikai véleményt nyilvánítja ki, és még egy csomó ilyesmi. És vannak írók, akik a műveiket írják, nem érdekli őket a karrier. Én egyszer sem jelentem meg az Akadémián, nem figyelem az újságokat. Összevitatkoztam a Petit Robert szerkesztőivel - bizonyára ismeri ezt a szótárkiadványt -, mert le akartak hozni egy fotót rólam, mondván, hogy a Petit Robert-nek köszönhetően lett belőlem "Grand Robert", na jó... Ezt akkora baromságnak találtam, írtam nekik egy levelet, hogy felejtsék el. Erre tudja, mit tettek? Egyszerűen törölték a nevem a tulajdonneveket tartalmazó enciklopédiájukból. (nevet) De ez mindegy is!
MN: Követett-e el valaha hibát az életében?
RM: Nem, nem követtem el hibát. Habár, meglehet, lehettem volna egy kicsit kevésbé olyan író, aki a műveivel foglalkozik, és többet kellett volna a karrieremre koncentrálnom, de ez nem igazán érdekelt.
MN: És a magánéletben?
RM: (nevet) Na, ide figyeljen, megosztok önnel egy bizalmas információt. Három feleségem volt. Nem hiszem, hogy egy szörnyeteg lennék, de valószínűleg az én hibámból történt ez így. Nagyon nehéz egy író feleségének lenni, mert az író egész nap a dolgozószobájában ül, a papírjai fölé hajol, csak enni jön ki, akkor találkozik a nejével, egy szót nem szól, mert a regénye világában él. És amikor egyszer-egyszer kimozdulnak otthonról, akkor kap egy-két puszit és simogatást, de valahogy mindig elkülönülve marad. Amikor megkaptam a Goncourt-díjat, a második feleségemmel előadás-sorozatra indultam Algériába: képzelheti, az emberek kizárólag velem foglalkoztak, pedig nekem elhiheti, a feleségem nagyon bájos nő volt. Nagyon rosszulesett neki, és keserűen jegyezte meg, hogy ő itt csak kísérő, nem is számít. Ilyen egy írófeleség élete, egyáltalán nem lehet kellemes, semmiben sem különbözik egy sztár-színész feleségétől.
MN: Ön egyébként népszerű a hölgyek körében? A Védett férfiak miatt merült fel ez bennem, amelyet a 70-es években adtak ki Magyarországon, és a könyvesboltok tele voltak nőkkel, akik egymáson gázoltak át, esetenként négy-öt példányt is akartak szerezni a kötetből.
RM: Nagyon-nagyon-nagyon szeretem a nőket, de nem csak a testüket. Szeretem őket szellemileg és érzelmileg. Szerintem intellektuálisan minimum ugyanolyanok, mint a férfiak, ha le nem körözik őket, érzelmileg pedig, meglehet, találunk elviselhetetlen nőszemélyeket is, de olyan odaadásra, önfeláldozásra képesek, amelyre egyetlen férfi sem. Mivel ilyen érzelmeket táplálok irántuk, talán nem meglepő, hogy ők is hasonlóan reagálnak. Ha gyerekkel találkozom, nem tudom megállni, hogy ne kezdjek el beszélni hozzá, bohóckodni neki, és a gyerekek azonnal érzelemből válaszolnak. A nőknél is így történik ez: ha érzelemmel közelítek hozzájuk, az viszonzásra talál.
MN: Tekintve, hogy a 70-es években több politikai fikciós regényt is írt, nem gondolja, hogy elérkezett az idő az olyan mély problémákra is reagálni, mint például az emberi faj reprodukálása?
RM: A felvetése nagyon érdekes! De nem létezik előre meghatározott és következetesen véghezvitt szellemi és ideológiai irányvonal egy író életében. Egy író nem azt írja, amit akar, hanem azt, amire szüksége van, és amihez kedvet érez, én legalábbis így vagyok boldog. Ha olyan regénybe fognék, aminek érdekes a témája, de nem igazán foglalkoztat, abból nem születne jó könyv. Tudja, ha valaki ugyanolyan figyelemmel olvassa a történelmet, mint én tettem, belátja, hogy ezek a problémák nem igazán új keletűek, máskor, más kontextusban már felmerültek. XIII. Lajosról vagy Richelieu bíborosról írni ugyanolyan érdekfeszítő, mint a legfrissebb, akár gazdasági problémákról. Persze nem pontosan ugyanazokról a kérdésekről van szó, de alapjában véve nagyon hasonlóakról.
MN: Igen, de vannak, akik azt állítják, hogy ötven év múlva az emberi faj egyedei egy kis sarokba bújva, a virtuális térbe zárkózva ülnek majd a számítógép előtt anélkül, hogy valós szexuális vagy bármilyen egyéb kalandot élnének át, ami óriási különbség.
RM: Valóban, de engem nem érdekelnek az olyan emberek, akiknek nincs valóságos érzelmi vagy szexuális életük. Ez nekem nem téma. Én nem vagyok annyira pesszimista, szerintem mindig lesz az életnek szeretetre méltó oldala, akkor is, ha agyongépesített és szofisztikált, tele virtuális képekkel. Nem bírom elképzelni a virtuális szerelmet egy virtuálisan létező nő iránt.
Szabó Stein Imre
(fordította: Falvay Györgyi)
