Magyar Narancs: Nem szokatlan, hogy egy ház homlokzatát külön csapat tervezi?
Kelner Krisztián: De igen, sőt az egész ház meg volt tervezve, mire mi beléptünk. Az építészeti elképzelés része volt, hogy a homlokzat mozdítható üvegszerkezetből álljon, de Magyarországon nem volt gyártó, aki ilyesmivel foglalkozna. Az építészek (Sugár Péter és ifj. Benczúr László - a szerk.) külföldről kaptak egy horribilis árajánlatot, ami miatt majdnem lekerült az egész a napirendről. Ekkor kerestek meg minket, tudták, hogy üveggel foglalkozunk, kérdezték, mit gondolunk. Egy hetet kértünk az árajánlatra. Eszünkbe jutott, hogy a Nextlabbel, amellyel már dolgoztunk együtt, egy árnyékolószerkezetnél sokkal izgalmasabb felületet lehet kialakítani.
MN: Gondolom, jó drága volt...
Szakál Tamás: Volt egy fix keret, abba kellett belegyűrni a kinetikus szerkezetet, a világítást és a tervezést is. Gyakorlatilag a technológiára elment minden pénz.
MN: Vagyis ingyen dolgoztatok?
SZT: Szinte.
KK: De jó nagy adag erkölcsi hasznunk van belőle. Olyat sikerült létrehozni, ami még nincsen.
MN: Hogyan jutottatok el ehhez a bonyolult rendszerhez a képsíkokkal, mozgással, fényekkel?
KK: Szándékunk volt olyan élményt adni, amire időt kell szánni. Ez egy élő felület, valamennyire közel tudsz kerülni hozzá, látod, hogy reagál a környezetére. Úgy illik bele a városi szövetbe, mint a Dunát körülvevő élővilág.
MN: Hogy reagál a környezetre?
SZT: Mivel egy Duna-parti szállodáról van szó, kézenfekvő, hogy legyen köze a vízhez, folyóhoz, örvényléshez, hullámzáshoz, a Duna sajátosságaihoz. Ez megnyilvánul a mintában, színekben, formákban, abban, hogy szitázottak, homokfúvottak az üvegek. Van egy egészet átfogó nagy minta, annak az alkotóelemei a kis egységek, figurális, fraktálszerű elemek: amőbák, bogarak, lepkék, amiket a Dunához lehet kötni.
KK: Mint a nyomdatechnikában, ezekből a pontraszterekből áll öszsze egy nagyobb kép, a Duna felületét, részletfotóját adják ki. A lamellák másik oldala egy ujjlenyomat óriásira felnagyított képét adja.
MN: Kié az ujjlenyomat?
KK: A beruházóé.
MN: Miért?
KK: Érdekes verseny volt. A tervekből kiderült, hogy egyetlen ujjlenyomatból érdemes a mintát készíteni. De akkor kié legyen? Gondolkodtunk, kihez lehet kötni a házat, tervezőhöz, használóhoz, megrendelőhöz? A beruházó végül egy huszárvágással megoldotta. Fontos volt a személyes kötődés a házhoz, inkább azon vitáztunk, mennyire hivalkodóan jelenjen meg. A valódi funkciója, hogy a fényt egyenletesen osztja el az üveglamellán.
MN: Ez eddig a statikus része. Mitől lesz interaktív a felület?
SZT: Ha feltámad a szél, ahogyan a víznek, úgy a homlokzatnak is kicsit megváltozik a felszíne. A fény másképp törik meg rajta, ha módosul a felület. A hőmérsékletnek a világításban van szerepe, befolyásolja, hogy milyen színtartományt sugároz a homlokzat. Téli hidegben mást látunk, mint most. Az egész egy nagyon lassú folyamat. Ami még fontos, hogy a Duna áramlását is figyelembe vesszük. Viszonylag konstans a sebessége, ezt a sebességet használjuk ahhoz, hogy meghajtsuk a mozgást. Folyamatosan északról délre áramlik az egész.
MN: Ezt mivel éritek el? Hogy jut el az információ, amit a környezet mindenkori állapota hordoz?
SZT: Élő adatokkal dolgozunk, ezeket egy meteorológiai állomás közvetíti a tetőről.
KK: Valójában nem annyira bonyolult az egész. Szerettük volna, ha különböző nézőpontokból különféle intenzitással, de valahogy ugyanazt az élményt nyújtaná. A pesti oldalról látod, hogyan változnak a fények. Ha elindulsz a Lánchídon, lassan bontakoznak ki a részletek, már látod a mozgást, közelítesz az épülethez, mintha vízfelülethez közelítenél. A ház előtt kivehetők a ráfestett hullámmotívumok, szinte látod a pontrasztereket, amikből kialakul a hullám. És ha bent vagy a szobában, mintha víz alatt lennél. Az egysejtűeket látod, a vízi világot, amiből a kép kialakul. Persze ha a vendég nem ezt akarja látni, megnyom egy gombot, és széthúzza, mint a szalagfüggönyt.
MN: Mennyire új ez a találmány? Korábban Somlai-Fischer Szabolcs beszélt az interaktív homlokzatokról, ő úgy becsülte, úgy tíz évvel ezelőtt jelentek meg (vele készült interjúnkat lásd: "Maradjatok okosak!", 2007. április 19.).
SZT: Nem állítjuk, hogy új találmány lenne, bár az interaktív homlokzatok között ilyen példát nem ismerünk.
KK: Londonban egy médiaépítészeti konferencián voltam pár hete, ahol a különféle irányzatokról, városépítészeti hatásaikról beszéltek. Ha csak a világító homlokzatokat vesszük, kétféle van: ami meglévő technológiára épül, amit adaptálni lehet, apró ledekből állÉ
MN: Mint a Művészetek Palotáján?
KK: Kicsit olyan, meglévő technológiát alkalmaz. A másik véglet, ha építészek egyedi technológiát fejlesztenek ki egy házra, de szabadon feltölthető tartalommal. Például a grazi Kunsthaus homlokzata ilyen, amit nagyképernyőként használnak. A mi munkánkban az az egyedi, hogy nem kijelző és nem sztenderd, hanem az utolsó alkatrészig erre a házra terveztük, a kialakítása helyhez kötött. A Duna kötöttségét hordozza.
MN: Mit jelent ez a lehetőség egy városra nézve?
SZT: Azzal, hogy a beruházó ilyet bevállal, összetéveszthetetlenné, egyedivé teszi az épületét. Jó példa erre a második - hasonló - közös munkánk is, egy irodaház homlokzata a Váci úton. Világító modulokat szállítottunk oda, de azt mondtuk, legyen annyira intelligens a rendszer, hogy ne csak dekoráljon, hanem a forgalom intenzitásának megfelelően világítson. Reagáljon az ottani adottságokra, tükrözze a kibírhatatlan zaj és a sűrű forgalom közlekedési lámpák által szabályozott ritmusát.
KK: Ezeket a technológiákat nem lehet kikerülni. Ahogy megjelentek a nyomtatott plakátok, a fényreklámok, úgy a világító média is megjelenik, gondoljunk akár a raypainting népszerűségére. Megvan rá az igény, hogy ezek a médiumok az épített környezet részei legyenek. A tervező felelőssége, hogy ez milyen finomságban történik, és maga is tudja-e fejleszteni.
