Magyar Narancs: 2002-ben még a Croisette flaszterján flangált papucsban. Most testőrök őrzik.
Michael Moore: A fesztivál előírása. 'k szorgalmazták ezt a kíséretet.
MN: Hm, politikai tényező lettÉ
MM: Igen? A Kóla, puska, sültkrumplit azzal a reménnyel készítettem, hogy megszűnnek az iskolai lövöldözések és a lakosság korlátlan hozzáférése a fegyverekhez. Nem így lett. Úgy látszik, nem történt még elég vérontás. Aztán megcsináltam a Fahrenheit 9/11-et, de az iraki megszállás továbbra is folytatódik. Nincs nekem hatalmam!
MN: Odahaza is tart testőröket?
MM: Dehogy!
MN: És kap halálos fenyegetéseket?
MM: Nem. Kellene?
MN: A profitorientált amerikai egészségbiztosítás siralmas állapotáról szóló Sickóban mintha visszavett volna a korábbi didaktikus hangvételből.
MM: Ön szerint Marx sírjánál állni nem az?! Nem hiszem, hogy a filmjeim didaktikusak lennének. Csak egy jó sztorit akarok elmesélni. Mindig elsősorban mozit akarok készíteni, nem pedig kinyilatkoztatást. Hiszem, hogy a politikai üzenet akkor működik a legjobban, ha szórakoztató formában van elmondva. Ezért történhet meg az, hogy a mozikasszáknál a lövöldözős-üldözős akciófilmekét megközelítő bevételeket érnek el a munkáim.
MN: Akkor másképp fogalmazok: most nem megy oda személyesen beolvasni vezérigazgatóknak, politikusoknak, ahogy azt korábban tette a kamera előtt.
MM: Azért, mert egy lényegesen radikálisabb és felforgatóbb megközelítést alkalmazok. Úgy éreztem, ideje új módszerhez folyamodni. Amit ezzel a filmmel indítványozok, az a lehető legnehezebb dolog, amit az amerikai közvéleménynek beadhat az ember: az "én" helyett a "mi"-ben tessék gondolkodni. A világ nemcsak Amerikából áll. Nemcsak én, én, én vagyok. Hogy nem állok oda egy vezérigazgató vagy politikus elé mikrofonnal a kezemben, az azért van, mert inkább az amerikai publikum felé fordulok. Ezért nincs konfrontáció a filmben. Pontosabban: maga a film hordozza a konfrontációt. Mert azt mondom a honfitársaimnak: kik akartok lenni? Elégedettek vagytok azzal, akik vagytok? Mikor vetünk véget annak az eszement hülyeségnek, hogy olyan hanyagul kezeljük egymást, ahogyan a világ többi kultúráit? Nem hiszem, hogy bármi fontosabb lehetne annál, mint ezzel szembesíteni az amerikai népet.
MN: Miért váltott taktikát?
MM: Az az igazság, hogy öregszem, és sajnos nem látom, hogy jelentős változások állnának be a dolgok menetében. Pedig szeretném, ha ez még az én életemben bekövetkezne. Meg akarom érni. Egyúttal remélem, hogy a filmem figyelmeztetésként is szolgál más országok számára. Ugyanis egyre több helyen kerülnek helyzetbe konzervatív kormányok. Svédországban például. A közegészségügy hazájában! Ahol kitalálták a szolidaritás elvén alapuló állami egészségbiztosítást! A remény lámpásánál hirtelen jön egy fickó, és azt mondja, lapátoljuk ki a lóvét az egészségügyből. De ugyanez megy Ausztráliában. És azokban az országokban, ahol az állam egyre csak kurtítja az egészségügy büdzséjét. Hogy olyanok legyenek, mint az amerikaiak?
MN: Annak esélye, hogy megváltoztassa az amerikai fogyasztói társadalmat, hogy az egocentrikus magatartástól a szolidaritás felé vigye, talán egyenlő a nullával.
MM: A lehető legnehezebb javaslattal állok elő, az biztos. Befejezni az iraki háborút egyszerűbb lenne, mint megváltoztatni az amerikai népet. Mert a társadalmunk az individuum önérdekén alapul. Hogy a másik menjen a fészkes fenébe. "Csak magadra számíthatsz" - ezt kellene a pénzünkre nyomtatni. Mert ez a szlogenünk. Az ilyen cowboymentalitást megváltoztatni valóban iszonyú nehéz. De valahol csak el kell kezdeni, nem?
MN: Egyesek szerint elferdíti a valóságot: a kanadai, brit és francia egészségügy, amelyeket ön ötletes, frappáns jelenetekben pozitív ellenpéldának használ, szintén súlyos problémáktól szenved.
MM: A többi rendszernek éppúgy megvannak a rákfenéi, és súlyosan alulfinanszírozottak. Én mindössze annyit mondok: ne induljatok el abba az irányba, amelyet mi jártunk végig. Amerikai szemmel a brit rendszer például maga a paradicsom. Ha brit lennék, éppen erről a szisztémáról készítenék filmet, s arról, hogyan teszi tönkre a kormány. De amerikai vagyok, és amerikai szemmel nézek a többi országra. Szeretném, ha a britek, franciák és kanadaiak megértenék: nem látom rózsaszín szemüvegen keresztül a dolgokat. Mindössze annyit mondok a filmmel, hogy összevetve azzal a rendszerrel, ami nálunk van, az övék ezerszer jobb. És meg kellene őrizniük!
MN: Milyen személyes tapasztalatai voltak az amerikai egészségügyről? Került hasonló szorult helyzetekbe, mint filmjének alanyai?
MM: Szerencsére nem. Jól szolgál az egészségem, lekopogom. Másrészt három szakszervezetnek is tagja vagyok. A rendezők, az írók és a filmszínészek szövetségének. Úgyhogy jól le vagyok fedve. Gondoljon bele, az amerikai lakosságnak mindössze kilenc százaléka tagja valamilyen szakszervezetnek! Kilenc százalék a civil lakosságból - az állami alkalmazottakon kívül. A szerencsés kevesek közé tartozom.
MN: Emberileg nem lehet egyszerű figyelni mások szenvedését. Több szívbe markoló esetet láthatunk a filmjében. Mit tehet a dokumentarista a sztorik közvetítésén túl? Megfordult a fejében, hogy kitölt egy szép csekket némely szereplője megsegítésére?
MM: Nem töltöttem még ki csekket ilyen céllal. De fogok. Irtó nehéz volt elkészíteni ezt a filmet. Rohadt kemény dolog nézni, ahogy mások haldokolnak. Úgy megőrizni egyfajta etikus újságírói magatartást, hogy közben tudom: egy csinos kis csekkel megoldhatnám ezeknek az embereknek a problémáját! Vagy azzal, hogy beleteszem őket a filmbe. De azokat az eseteket kellett kiválasztanom, amik megérintik a nézőt. Mert végül is mozit készítünk. Ha újságcikket írnék, nyilván máshogy szelektálnék. Huszonötezer ember írt nekem, amikor meghirdettem a Sicko témáját! Ezek az emberek szó szerint a halálukon voltak. Többen meghaltak a forgatás közben. Szörnyen lehangoló volt mindezt végigélni. Ez a film az egyik legszomorúbb élménye a pályámnak.
MN: Az amerikai média hogyan fogadta a filmjét?
MM: Amint kitudódott, hogy a közegészségügyről filmezek, nagy téma lett a mainstream médiában. Míg itt vagyok Cannes-ban, a 60 Minutes című műsor lejátssza azt a felvételt, amit az utcai kamera rögzített arról az öreg néniről, akit kidobtak a kórház előtti járdára.
MN: Ön szerint a szóba jöhető lehetséges jelöltek közül ki lenne az ideális elnöke Amerikának?
MM (gondolkodás nélkül rávágja): Al Gore. Először is, mert amit 2003 óta szajkóz az egészségügyről, az teljes fedésben áll azzal, amit én mondok és hiszek: tessék kivonni a pénzt, a harácsolást és a profitot ebből a szektorból - csak hát a politikusok le vannak kenyerezve. A természetvédelmi kérdésekben szintén abszolút igaza van. Már akkor ellenezte az iraki háborút, mielőtt kezdetét vette volna. Hillarynek az a legnagyobb hibája, hogy egészen idén januárig támogatta az iraki háborút. Plusz elfogadott pénzeket nem éppen szerencsés forrásokból. De az iraki háborúhoz való hozzáállása lesz az, amiért valószínűleg nem fog bejutni még az elnökjelöltek közé sem! Al Gore önálló személy lett. Nem arról van szó, hogy most mellette kampányolok, mindössze azt mondom: sok amerikai látná szívesen őt az elnöki székben. El kellett szenvednünk egy választást (2000-ben - K. L.), amit tulajdonképpen elloptak tőle. Tőle, aki jogosan megnyerte. Ha nagyregényként írnánk meg ezt a korszakot, úgy kellene befejeződnie, hogy ő ott ül a Fehér Házban.
MN: Szeret Amerikában élni?
MM: Jó dolgom van az államokban.
MN: Hogyan reagálnak az emberek, amikor szembejön velük az utcán?
MM: Az Oscar-gála után? (Amikor is Moore felhívta a dokumentumfilm-kategória többi jelöltjét a színpadra, és az ő jelenlétüktől megtámogatva mondta Bushnak: "Szégyellje magát!" - bár nem tudni, ehhez vajon a kollégái előzetesen hozzájárultak-e. - K. L.) Előfordult, hogy megtámadtak az utcán. Valaki levette a kis flakonja fedelét, és rám öntötte a forró kávét.
MN: Igaz, hogy a beszéde után eltávolították az Oscar-gáláról?
MM: Hát, a partikra nem tehettem be a lábam. A biztonságiak rögvest kivezettek. Tudja, mi az első két szó, amit egy Oscar-győztes hall a beszéde után, amikor kimegy a színfalak mögé? Két kellékes jön oda melléd. Azt egyik aszongya: "Pezsgő?" A másik: "Mentacukorka?" Oscar-díjasként ez az első bónusz. Nekem azonban egy harmadik is kijutott. Az ügyelő odarohant hozzám, és a fülembe ordította: "Seggfej!" Két év múlva egy tévés talk show-ban szerepeltem. Az adás után az egyik stábtag hozzám lép: "Maga talán nem emlékszik rám, de én voltam az, aki seggfejet kiabált a fülébe, amikor kisétált a színpadról. Akkor még hittem Bushnak. Mára rájöttem, hogy hazudott nekünk. Nem hittem, hogy valaha újra találkozom önnel, de most szeretnék bocsánatot kérni, hogy tönkretettem az ön nagy pillanatát." A pasasnak könnyek szöktek a szemébe. Legszívesebben megöleltem volna.
Kriston László
Sicko
Ha az amerikaiaknak választaniuk kellene, mitől rettegjenek jobban, a fegyverekkel rohangáló iskolás kölyköktől, az al-Káidától vagy saját biztosítójuktól, legbiztosabban az utóbbi vágná ki a biztosítékot. Ha eddig nem is gondoltuk, hogy az amerikai egészségbiztosítási rendszer az ördög műve, mostantól semmi kétség. Alsógatyás pacákot látunk a nyitójelenetben: home-video egy biztosítatlanról, aki saját kezűleg varrja össze térdsebét. A következő delikvens egy esztergályos, két ujját vágta le a munkagép. Nincs biztosítása, így választhat, hogy a középső ujjra tart igényt 60 ezer dollárért, vagy megelégszik a mutatóujjal, az "mindössze" 12 ezer. Előre szólunk: aki nem bírja a vért, a verítéket és a könnyeket, ne nézze meg, csupa ilyesmit mutogatnak benne.
A forradalmár-direktor a dokufilmek eszköztárát használja, de fordított logika szerint halad. A kiindulópont az a tény, hogy úgy ötvenmillió amerikainak nincs biztosítása, egyre többen lesznek kénytelenek sebet varrni, és évente 18 ezer ember fog meghalni. Azok - állítja Moore -, akik nem annyira szegények, hogy az állami Medicaid biztosítsa őket, de nem is annyira gazdagok, hogy kiköhögjék a hétezer dolláros éves biztosítási díjat. A valóság persze árnyaltabb: nem mind az ötvenmillió ilyen amerikai nyaka körül szorul a hurok pusztán szegényes jövedelme miatt. A rendszer nem kötelező, azaz öngondoskodásra épül, az amerikai néplélek pedig hurráoptimista, mindebből az következik, hogy sok potenciális beteg gondolkozhat ekképpen: "Mi bajom lehet? Fizessenek biztosítási díjat a lúzerek! Inkább veszek lekváros fánkot."
A Sicko második részében Moore elhagyja az USA határait, hogy teátrálisan rácsodálkozzon: Nagy-Britanniában egy pennyt sem kell fizetni a kórházi ellátásért (helyben nem is, de járulék formájában sokat). Közben elhallgatja a hosszú várólistákat, nem véletlenül téved be kizárólag sürgősségi és szülészeti osztályokra. Franciaországban már elképedésig fokozódik lelkesedése: az állami alkalmazott szocmunkás még a kismama szennyesét is kimossa. Végül 9/11-es önkénteseket utaztat Kubába, mert ott röhejesen olcsó az asztma elleni gyógyszer.
A rendező megtalálta a neki tetsző valóságábrázoláshoz asszisztáló betegeket, orvosokat, kórházakat, biztosítók call centereiben dolgozó alkalmazottakat. Citált a koncepcióba illő adatokat az Egészségügyi Világszervezettől, hivatkozott a tekintélyes New York Times releváns cikkeire. Az amerikaiak a vitákat indukáló téma miatt elnézhetik filmje csúsztatásait. De nekünk ez nettó populizmus.
Bánky Bea
Forgalmazza a Budapest Film
