"Jó vásárló és rossz eladó vagyok" (László Károly műgyűjtő)

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1996/38. (09. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

László Károly kollekciója - vagyis annak körülbelül egyharmada - tölti meg október 6-ig a Műcsarnok összes termét. A Pécsről a svájci Baselbe származott gyűjtő, aki szívesebben nevezi magát "halmozónak", és aki Hans Arptól Kassák Lajoson át Allen Ginsbergig és William Burroughsig számos híres művész társaságában szívta elmaradhatatlan szivarját, a kincsek végleges Magyarországra költöztetése előkészítésének tekinthető kiállítás megnyitása alkalmából beszélt életéről a Narancsnak.

László Károly kollekciója - vagyis annak körülbelül egyharmada - tölti meg október 6-ig a Műcsarnok összes termét. A Pécsről a svájci Baselbe származott gyűjtő, aki szívesebben nevezi magát "halmozónak", és aki Hans Arptól Kassák Lajoson át Allen Ginsbergig és William Burroughsig számos híres művész társaságában szívta elmaradhatatlan szivarját, a kincsek végleges Magyarországra költöztetése előkészítésének tekinthető kiállítás megnyitása alkalmából beszélt életéről a Narancsnak.

Magyar Narancs: A cisztercita rend gimnáziumában végzett, holott származása nem erre predesztinálta.

László Károly: Maga csak kérdezzen egész világosan, nem kell félni a zsidó és a keresztény szótól. A család neve valaha Löwenbein volt, a 18. században jöttek Morvaországból, és mind Baranyában telepedtek le. Én Lászlón születtem, falun éltünk, apám falusi jegyző volt, úgyhogy én bizonyos fokig parasztnak érzem magam. Aztán beköltöztünk Pécsre. Ez egy nagyon fontos pont: a magyar ciszterci rend Pécsett és Baján a katolikusok mellett fölvett zsidó, református és evangélikus diákokat is. Egyenrangúan kezelték az úgynevezett más vallásúakat, soha nyolc év alatt nem hallottam egy antiszemita megjegyzést. Abszolút otthonos érzés volt, így maradtam a mai napig ciszter öregdiák, benne vagyok a ciszter alapítványban, támogatom a rendet, a pécsit főképp, egy osztálytársam az igazgató. Most emeltetek Zircen szobrot Endrédy Vendelnek, az utolsó zirci apátnak, aki a háború alatt zsidókat mentett, s akit aztán az ávó elvitt, és rettenetesen megkínzott.

MN: Budapesten nem is élt?

LK: Csak vakációkra jöttem Budapestre, a nővéremhez. A deportálásig Pécsett éltem, orvosegyetemi hallgató voltam, és mint ilyen nem munkaszolgálat-köteles. 1944. március 19-ig személyes gondok nélkül éltem, ez az igazság. Ezer férfiból, akiket Pécsről deportáltak, körülbelül tizenketten éltük túl. Németországban is sokszor kérdezik tőlem a mai napig, hogyan éltem túl Auschwitzot, erre nem tudok válaszolni. Isten kegyelme vagy szerencse vagy jó alkat - én sosem próbáltam mindenáron túlélni, de nem is akartam meghalni. A kettő között. Akik nagyon akartak túlélni, azok is meghaltak, akik föladták, azok is. Én nem voltam soha megtörve, lelkileg nagyon jól bírtam, és sosem vesztettem el a fölényérzést: én vetettem meg az SS-eket. És rettentő szerencsém volt, ez a döntő - ezt lehet akár Isten kegyelmének is nevezni, a kettő ugyanaz.

MN: A háború után miért Svájcban kötött ki?

LK: A nővérem a háború alatt egy volt német náci és egy magyar rendőrkapitány segítségével ki tudott utazni Svájba, ki lett csempészve a gyerekkel, tehát volt hova mennem.

MN: Ott lett Szondi Lipót tanítványa?

LK: Az orvosegyetemet Baselben folytattam, érdekelt a pszichiátria, a pszichoanalízis, és amikor megtudtam, hogy Szondi Zürichben él, sikerült hozzá kerülnöm.

MN: Ezt gondolta élethivatásának, vagy csak a tudását akarta tágítani?

LK: Én soha életemben nem terveztem. Mindig az volt az elvem - és ezt csak később tudatosítottam -, hogy az utat keresem és nem a célt. Nem tudtam soha, hogy hova kell mennem, csak azt, hogy ez engem most érdekel, és csinálom. De hogy konkrétan válaszoljak: fölvettek a Pszichoanalitikai Társaságba, kezeltem is embereket, de rájöttem, én nem vagyok egy szamaritánus, nem vagyok alkalmas orvosnak, gyógyítónak. Nem vagyok elég jó ember ehhez. Egyes emberekkel foglalkozni, egyes embereken segíteni, ez remek dolog, de engem nem elégített ki.

MN: És hogyan váltott?

LK: A pszichoanalízisen keresztül kapcsolatba kerültem a szürrealizmussal, ez újra fölkeltette a művészet iránti érdeklődésemet: fiatal koromban, Baranyában falukutató voltam, ott volt a művészettel először dolgom. Ez jött vissza a szürrealizmussal, amivel aztán jött a többi művészet. Folyóiratokat csináltam, de ebből nem lehetett megélni. Hans Arp tanácsára akkor kezdtem el műtárgyakkal kereskedni.

MN: Galériát nyitott?

LK: A házamban volt egy galéria, de nem nyilvános. Utcán keresztül nem árultam.

MN: Hogy lehet így kereskedni?

LK: Nézze, én nagyon jó vásárló és rossz eladó vagyok. Bizonyos öntudattal azt mondom, hogy bár rosszul adtam el, annyira érdekes dolgok voltak nálam, hogy mindig jöttek vásárolni. És néhány gyűjtővel baráti kapcsolatban álltam. Tulajdonképpen ez volt a fő tevékenységem: baráti kapcsolat gyűjtőkkel.

MN: Hogyan került kapcsolatba Arppal?

LK: Arp is Baselben élt, szürrealista volt, engem érdekelt a szürrealizmus, és véletlenül jóban voltam a barátnőjének az unokaöccsével, így. Ne felejtsen el egyet: a művészetnek ez az őrült kommercializálódása, ez új dolog. Ezelőtt negyven évvel maga minden világhírű emberrel játszva megismerkedhetett, még nem kerestek ilyen sokat, nem voltak elzárva, elmehetett hozzájuk, kávéházban találkozhatott velük. Kassák például, amikor a nevét sem volt szabad Magyarországon kimondani, örült, hogy valaki érdeklődik iránta.

MN: Hogyan jutott el Kassákhoz?

LK: Úgy emlékszem, Vasarely érdeklődött irántam, valaki mondta neki, hogy van egy ügyes ember Svájcban, akit érdekel az a fajta művészet, mint az övé, és mondta, jöjjek csak el egyszer. Õ hozott össze Kassákkal.

MN: Ez mikor történt?

LK: A 60-as években. Vasarely mondta egyszer, hogy Kassák ki fog jönni... Persze ők politikailag nagy ellentétben voltak egymással, Vasarely kommunista volt, Kassák egyáltalán nem. A beszélgetés úgy folyt, hogy azt mondta Vasarely: "Magának milyen jó, Kassák úr, hogy maga Magyarországon élhet." Mire Kassák ilyen szlovákosan: "Hát, há mágá ázt hiszi, ákkor mágá menjen Mágyárországrá, és én jövök á mágá hályérá."

MN: Kassák hogyan viszonyult ahhoz, hogy a képeivel mások kereskednek?

LK: Nem érdekelte. Pénz nem érdekelte, sem az, hogy valaki keres rajta. Nekem ajándékba adott képeket, én csináltam az első könyvet róla Nyugaton. Egészen különleges figura volt. Én a művészekről nem sokat tartok, a legtöbbnek nagyon rossz a jelleme, és általában kollaborálnak minden politikai szisztémával, de Kassák egy teljes kivétel, kezet sem adott annak, aki nyilas vagy kommunista volt. Mentes volt minden sovinizmustól és fanatizmustól. Azonnal, negyvenötben átlátta, hogy itt kik jönnek, neki nem kellettek évek, mint például a nagynénémnek, Péchy Blankának, akinek hatalmas érdemei voltak a magyar nyelv mentésében, és aki 1990-ben azt mondta nekem: "Tavaly hallottam, hogy a Sztálin nem volt jó ember" - hozzáteszem, hogy a férjét és a fiát megölték Sztálin alatt.

MN: Rengeteg tárgya van. Nehezen válik meg tőlük?

LK: Abszolút nem. Engem kevés ember érdekel, tárgy egyáltalán nem. Én egyáltalán nem vagyok gyűjtő, ezt mindig mondom, és mindenki csodálkozik rajta. Én halmozó vagyok, de szelektíven halmoztam, nem érzésből, hanem tudásból, és művészi kvalitás alapján, amiről, ellentétben másokkal, meg vagyok győződve, hogy objektív, legfeljebb a korban nem mindig nyilvánvaló. És halmozás közben a dolognak értelme lesz. Halmozás után ismertem fel, hogy itt fekszik mindaz, ami Magyarországon nincs, például a külföldön élő magyar művészek. Nálam mindig minden először megtörtént, és aztán lett tudatos. Azáltal, hogy külföldön éltem, és a művészettel foglalkoztam, adódott, hogy összekerültem a külföldön élő magyar művészekkel. Én egy erősen ösztönös és nem nagyon tudatos ember vagyok. Ez nekem rengeteg boldogságot is hoz. Aki sokat vár, az sokat is csalódik - én nem várok semmit, és így még én járok jól.

Szőnyei Tamás


A gyűjtemény

Több mint húszévi szerencsétlenkedés után idén április 24-én László Károly és Schiffer János főpolgármester-helyettes szerződést kötött, melynek értelmében első lépésként a 10-15 ezer darabra tehető műgyűjteményt reprezentáló 200 alkotás öt évre ingyenes letétként a Budapesti Történeti Múzeum Fővárosi Képtárába, a Kiscelli Múzeumba kerül. Köztük találhatók többek között Beöthy István, Bokros-Birmann, Bortnyik, van Doesburg, Goncsarova, Gross-Bettelheim Jolán, Járitz Józsa, Kádár Béla, Kassák, Kmetty, Lichtenstein, Magritte, Márffy, Mapplethorpe, Mattis-Teutsch, Moholy-Nagy, Picabia, Man Ray, Rippl Rónai, Scheiber Hugó, Tihanyi Lajos művei. A szerződés azt is rögzíti, hogy a főváros a - pontosan meg nem határozott jövőben - lehetőséget teremt a teljes gyűjtemény befogadására, ami előbb szintén tartós letétként, majd idővel végleg a főváros tulajdonába kerülne. A legfőbb gond: helyet találni neki - pontosabban a jelenleg a Kiscelli Múzeumban lévő várostörténeti gyűjteménynek (lehetőleg a Várban), amelynek a helyére települhetne a 16-20. századi képzőművészetből, fotó-, iparművészeti és pop-art-tárgyakból (játékrobot, wurlitzer stb.), ázsiai (tibeti, balinéz, burmai) szobrokból, domborművekből, textíliákból, fémtárgyakból, valamint a tízezer kötetes, művészeti tematikájú könyvtárból álló László-kollekció.

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1996/38. (09. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...