Megütöttem a főnyereményt! – John Maloof gyűjtő, filmes

Film

Vivian Maier dadaként élte le az életét, senki, ő maga sem sejtette, hogy akkora fotóművész, amekkorát csak ritkán lát a világ. Hátrahagyott örökségét egy szerencsés bolhapiaci tranzakciónak köszönhetően ismerte meg az utókor. A vásárló John Maloof volt - ma ő a világ legnagyobb Vivian Maier-kollekció tulajdonosa és a Vivian Maier nyomában című film készítője. Chicagóban értük el telefonon.

Magyar Narancs: Ön birtokolja Vivian Maier teljes életművét az utolsó negatívig?

John Maloof: Nem egészen, de az életmű 90 százalékát magaménak mondhatom. A fényképezőgépe például hiányzik a kollekciómból.

false

MN: A maradék 10 százalék egy másik szerencsés bolhapiacozó kezében van?

JM: Igen, a maradék majdnem 10 százalék szintén egyetlen ember tulajdona. Még egyvalakiről tudok, de ő csak igen csekély mennyiséggel rendelkezik.

MN: 380 dollárért megszerezni a világ - akkor még ismeretlen - legnagyobb utcai fotográfusának majdnem a teljes életművét... Mi ez, ha nem az évszázad bolhapiaci üzlete!

JM: Jól hangzik, hogy 380 dollárt fizettem az egészért, de pontosítanám a legendát: csak az első doboz negatív került ennyibe, a többit külön kellett felhajtanom. Az összes, bolhapiacon elárverezett doboz körülbelül 100 ezer dolláromba van, és akkor a projektbe beleölt rengeteg időt és energiát nem is említettem. Szkennelni, katalogizálni, nyomozni a művész kiléte után - ez mind idő- és pénzigényes elfoglaltság volt.

false

MN: Azért így sem járt rosszul.

JM: Jó darabig nem is tudtam, milyen kincseken ülök. Bolhapiacozó családban nőttem fel, adtunk-vettünk világéletünkben. Soha semmit nem vásároltam rendes boltban, még a ruháim nagy része is a piacról származott. A bolhapiacozás művészetéről szinte mindent, a fotóművészetről szinte semmit se tudtam. Szükségem volt néhány fotóra egy könyv illusztrálásához, ezért vettem meg a doboznyi negatívot, de mint könyvillusztráció használhatatlannak bizonyultak. Bevágtam a dobozt a gardróbba, ott porosodott elfeledve hónapokon át. Amikor tüzetesebben is megszemléltem a képeket, rájöttem, hogy ezek nem hétköznapi hobbifotók. Egy fotós alighanem rögtön kiszúrja, hogy mesterművek, de én csak annyit láttam a fény felé tartott negatívokból, abból a 30 ezerből, amit a doboz tartalmazott, hogy jó képek. Elkezdtem felrakosgatni a beszkennelt képeket a netre és a fogadtatás több mint pozitív volt. A kérdésekre azonban, hogy ki az alkotó, én sem tudtam a választ. Elkezdtem hát kutakodni. Csak később derült ki, hogy megütöttem a főnyereményt.

false

MN: Felkereste a The Museum of Modern Artot (MoMA), hogy támogassák, de rendesen elhajtották. Olyan ez, mint amikor a kezdő Beatlest elhajtja a lemezkiadó...

JM: Érteni vélem, miért hajtottak el. Egy pénztelen fickó, aki beesik az utcáról egy csomó, ismeretlentől származó fotóval. Nem tudhatták, mire mondanak nemet. Lehet, hogy jobban járnak, ha egy kicsit utánanéznek a dolognak, de nem néztek utána.

MN: Minden fotósnak van egy emblematikus felvétele: Robert Capának A milicista halála, Brassa•nak Bijou, az idős prostituált a Bar de la Lune-ban, és így tovább. Vivian Maiernek melyik kép a védjegye?

JM: Talán még korai lenne egyre rábökni, hogy na, ez az. Idő kell, hogy az utókor befogadja Vivian Maier művészetét, és kijelölje azt a bizonyos képet, ami Capánál például A milicista lett.

MN: Jó, akkor hagyjuk az utókort! Mik az ön kedvencei?

JM: Nagy kedvencem a Child playing with a tire on the sidewalk (Autógumival játszó gyerek a járdán - a szerk.). New Yorkban, a keleti 108. utcán készült 1959-ben. Rendkívül mozgalmas kép, utcai járókelőkkel, sok kis történettel.

MN: A mindenkit foglalkoztató kérdés a dokumentumfilmben is nyitva marad: miért nem hozta nyilvánosságra a képeit a világéletében dadaként dolgozó fotós? Mi az ön teóriája?

JM: Szegényes kapcsolati háló, magányos természet, érzékenység a kritikára - ezek mind szerepet játszhattak. Tett néhány félénk kísérletet, de ezek mind hamvában holt próbálkozásoknak bizonyultak. Tudjuk, hogy akarta a nyilvánosságot, de talán nem eléggé.

false

MN: Dadának viszont elég kitartó volt. Szakmailag jó gyerekcsősz volt?

JM: A ma már rég felnőtt gyerekek visszaemlékezései szerint odaadó dada volt, ha nem is egy szabványos jelenség. Volt valami furcsa a természetében. Akadt egy-két durvább történet is, de a többség véleménye pozitív volt.

MN: Milyen durvaságok voltak?

JM: Nem tartozik a dadaszakma legszebb lapjaira, de anno a legjobb háztartásban is megesett, hogy a gyereket pedagógiai célzattal a sötét alagsorba zárták. Ma joggal rémüldözünk ezen, de az ötvenes években minden másképp volt, senki sem ráncolta a homlokát emiatt.

MN: A népszerű nannyből élete végére magányos, padon élő, hajléktalan öreg lett. Mi történt?

JM: Nem talált munkát dadaként.

MN: Mennyibe kerül ma egy Vivian Maier-fotó?

JM: Üzlettel nem foglalkozom. Forduljon a Howard Greenberg Galériához!

 

Kritikánkat lásd itt: Aki nem él igazán

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

A krétafelkelés

Valaki feljelentette Michal M.-et – az eset nem nálunk, hanem a távoli és egzotikus Szlovákiában történt. Nálunk ilyesmi nem fordulhat elő.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.