Mesébe illő történet: volt egyszer egy nő, aki mások gyerekeire vigyázott. Vivian Maier viszont nem egy hétköznapi átlagos dada volt, volt neki egy másik élete - titkos és különleges. Amiről soha senki semmit nem tudott. Egészen halála utánig, amikor is az ifjú John Maloof egy bolhapiaci aukción megvett egy nagy doboz negatívot - épp Chicago régi épületeit kutatta, s némi illusztrációt remélt -, hazavitte, s látá, hogy piszok jó fotók, szerencsére talált a képek közt egy nevet is: Vivian Maierét. Innentől Maloof puzzle módjára rakta össze a tündérmesét és ezt a dokumentumfilmet. Párhuzamosan fut tehát két történet, mert a folyamat még ma is tart: az egyik Vivian Maier életének rekonstrukciója, a másik életművének a felfedezése.
Egy nő magányosan, nincstelenül halt meg 2009-ben, életében alkalmi munkákból tartotta fenn magát, végigfotózta a 20. század második felét, streetfotósként olyan közel került emberekhez, szituációkhoz, ahogy csak nagyon kevesen. Pedig zárkózott, magának való ember volt, akiről életében is épp olyan keveset tudott a környezete, mint halála után bárki. Maiert egyfajta - saját maga kreálta - misztikum vette körül.
A tudás helyett találta ki az ember a legendát, s a legendagyártás mára sem szűnt meg, hiszen a jó érzékkel sakkozó Maloofnak legalább olyan tehetsége van a történet hívogató erejének fenntartásához, mint a remeteként élő Maiernek a fényképezéshez. A titok csak lassan, részleteiben bomlik ki, például nem tudni, mekkora és miből áll pontosan a teljes életmű. Több ezer fotóról van szó, körülbelül 150 ezerről, de brandépítési hevületében Maloof egyelőre csak tematikus blokkokban engedi kiállítani az anyagot. Nálunk 2012 szeptemberétől majd' négy hónapig a Mai Manó Házban volt tárlata.
A történethez persze hozzátartozik az is, hogy a véletlenül talált életmű értékét nehéz felbecsülni, oly nagy. Maloof pedig gyakorlatilag kisajátította az egészet, hiszen a BBC szintén 2013-as dokumentumfilmjéhez - Who Took Nanny's Pictures? - nemhogy a nevét nem adta, de még csak nyilatkozni sem volt hajlandó nekik, mondván, épp a sajátját készíti.
A két film között a legnagyobb különbség az a megközelítés, amely itt is, ott is szenzációként kezeli Vivian Maier történetét, csakhogy míg a BBC higgadt marad - mondhatjuk akár úgy is, hogy objektív -, addig Maloof variációja olyan, mint egy rapszódia. Lázas, felfokozott érzelmek és gondolatok hektikus hullámai, szavak kicsi és nagy áriái - nyilván nem lehet figyelmen kívül hagyni, milyen szinten változtatta meg Maloof életét az egész sztori, de mint dokumentum simán esik át a ló másik oldalára, atombulvár és szenzációhajhász, miközben a szenzáció és a hatása gyakorlatilag készen van, adva van. Valójában azonban túl könynyű eldönteni, hogy kiről is szól: az alkotóról vagy a hősről.
Mindkét filmben Vivian egykori ismerősei mesélnek, egy-egy barátja - abból a nagyon kevésből -, munkaadói, férfiak és nők, akikre egykor gyerekként vigyázott, s elbeszéléseik kirajzolnak egy viszonylag ellentmondásos jellemet. Egy nő, aki mindig vintage ruhában járt, direkt idegennek adta ki magát a saját országában, mások életét segítette, miközben sajátja alig volt. Mániákus gyűjtögető volt, a valóságot pedig olyan mélyen, őszintén ragadta meg képein, ami arra enged következtetni, hogy netán keresett valamit/valakit. Hacsak nem önmagát. Rolleiflex kamerájával lőtt képein látsz fájdalmas esendőséget, büszke őszinteséget, és valamit az életből, ami megfoghatatlan, s csak az érzi, aki nem él igazán.
Bemutatja a Magyarhangya és a Mai Manó Ház, illetve a BBC
