Kacsarapszódia

Amikor Sztupa és Troché a Sigurcello Circusszal utaztak, volt egy számuk.

Bohócszám, nyúllal. Nyúllal és csúszdával. Sima kerti gyerekcsúszda, minden nagyáruházban lehetett kapni, de ők történetesen a hanaui Hertie-ben vették (bár Ómafa valamiért következesen a büdingeni Neckermannt emlegeti). Jó kis szám volt, híre volt a cirkusz világában, mindig kihozta a sodrából a közönséget. Már a kezdés is fergeteges volt, berontott a tarka jelmezes, festett arcú Troché, nyomában a nyúl, végül kimért léptekkel, talpig fehérben Sztupa. Troché élénk taglejtésekkel körbeszaladt a porond szélén, mintegy üdvözölvén az ő drága közönségét. Nyomában a nyúl. Felszegett fejjel, már-már méltóságteljesen, mintha ő lenne a műlovar legkedvesebb, legügyesebb paripája. A publikum a dobszó ütemére tapsolt. Középen meg ott állt rendületlenül a csúszda, mellette Sztupa feszesen, ám ahogy Trochét követő tekintetével együtt a teste is körbe fordult, a legolcsóbb ülőhelyekről is tisztán lehetett látni a háta mögé rejtett bikacsököt. Troché és a nyúl végül megálltak a csúszdánál, s a tarka bohóc bemutatta Reginaldot, a csodanyulat, majd ugyancsak hangos szóval és széles gesztusokkal arra biztatta, hogy másszon fel a csúszdán. Nem, nem a lépcsős oldalán, hanem a csúszóson, ahogy a kicsit rosszalkodni vágyó gyerekek is meg szokták próbálni a játszótéren. És Reginald nekivágott. Baromi ügyetlen, nagydarab jószág volt szerencsétlen, nem is jutott messzire. Bénázását látva a né­pek sikoltoztak a gyönyörűségtől, a gyerekek kacagtak, a felnőttek a térdüket csapkodták, de Troché lankadatlanul biztatta tanítványát, gyerünk, Reggie, gyerünk, ám annak nem ment sehogy sem. Nekifutott nagy svunggal, egy darabig vitte is a lendület, kicsi körmikéjével igyekezett megkapaszkodni a műanyagon, aztán menthetetlenül visszasinkózott, s nagyot nyekkent a fűrészporban.