tévésmaci

Kacsarapszódia

  • tévésmaci
  • 2022. június 29.

Film

Amikor Sztupa és Troché a Sigurcello Circusszal utaztak, volt egy számuk.

Bohócszám, nyúllal. Nyúllal és csúszdával. Sima kerti gyerekcsúszda, minden nagyáruházban lehetett kapni, de ők történetesen a hanaui Hertie-ben vették (bár Ómafa valamiért következesen a büdingeni Neckermannt emlegeti). Jó kis szám volt, híre volt a cirkusz világában, mindig kihozta a sodrából a közönséget. Már a kezdés is fergeteges volt, berontott a tarka jelmezes, festett arcú Troché, nyomában a nyúl, végül kimért léptekkel, talpig fehérben Sztupa. Troché élénk taglejtésekkel körbeszaladt a porond szélén, mintegy üdvözölvén az ő drága közönségét. Nyomában a nyúl. Felszegett fejjel, már-már méltóságteljesen, mintha ő lenne a műlovar legkedvesebb, legügyesebb paripája. A publikum a dobszó ütemére tapsolt. Középen meg ott állt rendületlenül a csúszda, mellette Sztupa feszesen, ám ahogy Trochét követő tekintetével együtt a teste is körbe fordult, a legolcsóbb ülőhelyekről is tisztán lehetett látni a háta mögé rejtett bikacsököt. Troché és a nyúl végül megálltak a csúszdánál, s a tarka bohóc bemutatta Reginaldot, a csodanyulat, majd ugyancsak hangos szóval és széles gesztusokkal arra biztatta, hogy másszon fel a csúszdán. Nem, nem a lépcsős oldalán, hanem a csúszóson, ahogy a kicsit rosszalkodni vágyó gyerekek is meg szokták próbálni a játszótéren. És Reginald nekivágott. Baromi ügyetlen, nagydarab jószág volt szerencsétlen, nem is jutott messzire. Bénázását látva a né­pek sikoltoztak a gyönyörűségtől, a gyerekek kacagtak, a felnőttek a térdüket csapkodták, de Troché lankadatlanul biztatta tanítványát, gyerünk, Reggie, gyerünk, ám annak nem ment sehogy sem. Nekifutott nagy svunggal, egy darabig vitte is a lendület, kicsi körmikéjével igyekezett megkapaszkodni a műanyagon, aztán menthetetlenül visszasinkózott, s nagyot nyekkent a fűrészporban.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.