Iráni gyermekkorát a Persepolis című képregényben dolgozta fel, amiből aztán animációs filmet is készített. Új filmjét, a Szilvás csirkét csütörtöktől játsszák a magyar mozik. Párizsban beszélgettünk vele.
Hogyan reagál egy negyvenes férfi, amikor megtudja: jó esetben is csak hónapjai vannak hátra? És hogyan reagált Andreas Dresen német filmrendező, amikor megtudta: legjobb barátja éveken át jelentett róla a Stasinak? Dresen Cannes-ban is díjazott filmjét, a Járhatatlan utat mától játssza a Cirko-Gejzír. A rendezőt skype-on értük el potsdami otthonában.
A Marslakók „egy világszinten új kezdeményezés, magyar találmány” lesz – ezt ígérték a köztévé napi sorozatának készítői. Két héttel a kezdés után úgy tűnik: a dicséretes ambíciók mellől hiányzik a szakmai tudás.
Az Aljas utcák, a Taxisofőr, a Nagymenők, a Casino és a többi idén 70 éves rendezője nemrég Londonban vette át a Brit Filmakadémia életműdíját. A tizenegy Oscar-jelölésből ötöt - kizárólag a technikai kategóriákban - beváltó térhatású filmje, A leleményes Hugo pedig nemrég indult a hazai mozikban.
Az otthon számos díjjal jutalmazott, sőt még a tavalyi Oscar-díjra is jelölt belga film úgynevezett lelkiismereti mű: a rendező Olivier Masset-Depasse egy orosz nő hányattatásain keresztül az ottani idegenrendészeti szisztéma üres embertelenségét próbálja bemutatni.
Amikor Sztupa és Troché a kopogás hallatán elhagyták a Pendragon-problémakört, kíváncsian meredtek az ajtóra. Akkor fordult elő ugyanis először, hogy az új titkárnő ily célratörően próbált kapcsolatba lépni velük.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy isten háta mögötti kis falu, amit egyetlen, vékonyka híd kötött össze a külvilággal. Ebben a libanoni falucskában békében és viszonylagos nyugalomban éltek, éldegéltek egymás mellett keresztények és muszlimok, (látszólag) rá se hederítve, hogy a világ vagy legalábbis az ország többi muszlimja és kereszténye miket művel egymással.
Alighanem megfeledkezhettünk a világvége beharangozásáról, vagy egyszerűen nem vettünk tudomást róla, mert ma meglepetésszerű bárgyúsággal arra kapjuk fel a fejünk, hogy 2012 az apokalipszis éve. Lehet, hogy a decembert megérjük, de akkor aztán tényleg nincs tovább.
Korrekt darab - abból a szempontból biztosan, hogy nem akar másnak látszani, mint ami. S bár néha kifejezetten örülnénk, ha legalább pár percre megpróbálna másnak - mondjuk ötletesnek, izgalmasnak vagy épp szórakoztatónak - tűnni, végül is értékelhetjük azt a rendíthetetlen közlési vágyat, amivel a film készítői tuszkolják előre történetüket.