narancs.hu: Azzal kezdődik a film, hogy a főszereplő megtudja: operálhatatlan agytumorban szenved. A hírt egy igazi orvos közli a szerepet játszó színésszel. Miért?
Andreas Dresen: El sem tudtam volna képzelni, hogy színészre bízzam az orvos szerepét. Mindenáron el akartam kerülni, hogy egy idétlen német tévéfilm látszatát keltsük. De nem volt olyan egyszerű igazi orvost találni; sokukkal beszéltem, de egyik sem akarta elvállalni a jelenetet, nem akarták feltárni, mi zajlik egy ilyen szituációban. Végül mégis megtaláltuk az emberünket. Kötött szövege nem volt, azt mondhatott, amit csak jónak látott. Sem én, sem a színészek nem tudtuk, mi fog történni a jelenetben. Meglepett, milyen hosszú szüneteket tart beszéd közben. Azt mondta, azért, hogy legyen ideje a vele szemben ülőnek a hír feldolgozására. Hiszen épp most mondták ki rá a halálos ítéletet. Ha kérdezik, az orvos válaszol. De ha nem, nem mond semmit. Csak annyit mond, amennyit a páciens tudni akar. Ritka ilyenkor a látványos érzelemkitörés. Akkora a sokk, hogy idő kell, mire a beteg felfogja, mit is közöltek vele.
narancs.hu: A beteg és a családja úgy dönt, otthon, együtt csinálják végig, ami hátravan.
AD: Száz éve még ez volt a bevett szokás. Ha a nagyapa haldoklott, a gyerekek ott voltak a közvetlen közelében. Ma a társadalomra, a kórházakra, a különféle hospice-intézményekre van áthárítva a haldoklás „menedzselése”. Kár, mert így a halál egyre inkább absztrakttá válik. Azok az emberek, akik az én történetemben szerepelnek, egyszerű, dolgozó emberek, még csak nem is vallásosak. Elfogadják a helyzetet, nem sokat töprengenek rajta. Az orvosoktól tudom, hogy egy entellektüelnek nehezebb. Az én szereplőim nem reflektálnak a helyzetükre. Egy entellektüelnek talán könnyebb egy kórházban.
narancs.hu: A filmjében bérből-fizetésből élő, kispénzű emberek szerepelnek, mégis megengedhetik maguknak az otthoni ellátást. Mennyibe kerül az otthoni halál?
AD: Nálunk, Németországban sok és többnyire ingyenes segítség áll azok rendelkezésére, akik nem akarnak kórházba menni. Társadalmi megegyezés van ez ügyben. Persze minden attól függ, kinek milyen igényei vannak. Ha valaki 24 órás felügyeletet szeretne, az persze pénzbe kerül. De ez nálunk alapvetően nem pénzkérdés.
narancs.hu: Ön az NDK-ban nőtt fel. A kortárs német film nagy nemzetközi sikereit főleg az NDK-s múlthoz populáris eszközökkel nyúló játékfilmeknek, például A mások életének köszönheti. A nyilatkozataiból az derül ki, hogy nincs elragadtatva az említett műtől.
AD: Mert az nem más, mint egy jól megcsinált, flott, hollywoodi tündérmese. De semmi köze az NDK-s valósághoz. A nyolcvanas évek végén nagyjából hasonló korban voltam, s mivel színházi családban nőttem fel, hasonló művészkörökben is mozogtam, mint A mások élete szereplői. A film rendezője mindig elmondta, hogy mennyi kutatást végzett, hány emberrel konzultált, mégis, a film főszereplője egy tipikus hollywoodi karakter, a magányos farkas iskolapéldája. Ezzel szemben a Stasi emberei nagyon is hétköznapi emberek voltak. Családjuk volt, hétvégén kerti grillpartikra jártak, hétfőn reggel pedig bementek dolgozni. Az árulás része volt a mindennapi életnek. Nem valami sötét, legfelsőbb parancsra tett dolog volt, hanem a norma. Engem mindig a szürke hétköznapok érdekeltek, nem egy bűnösökre és áldozatokra osztott világkép. Egyszerű ma komcsizni, hogy ja, a régi komcsik így meg úgy, de aki ilyen fekete-fehéren látja a dolgot, az hibát követ el. A kilencvenes években három történetet is csináltam a valódi NDK-ról, és háromszor nem volt rám és a filmemre kíváncsi senki. Most újra nekivágok, de nehéz összeszedni a pénzt, ha az ember nem A mások élete 2-t akarja megcsinálni.
narancs.hu: Önről vagy a családjáról jelentett valaki?
AD: Két évvel azután, hogy a fal leomlott, megjelent nálam egy barátom, és megvallotta, hogy jelentéseket írt rólam éveken át a Stasinak. A legjobb barátom volt. Este volt, a konyhámban ültünk egy üveg bor mellett. Teljesen letaglózott a dolog. Fogalmam sem volt, mit kéne mondanom, hogyan kéne reagálnom. Talán még jobban zavarban voltam, mint ő. Most akkor ítélkezzek fölötte? Dobjam ki? Mivel mégiscsak ő jött el hozzám, úgy döntöttem, hogy beszéljünk. Úgy döntöttem, próbáljuk meg megmenteni a barátságot. Megpróbáltuk. Egy évig tartott a kísérlet. De nem ment. Nem ment, mert már nem tudtam megbízni benne. Nem a megbocsátás volt a probléma. Megbocsátani még csak meg tudtam, de innentől nem tudtam megszabadulni az érzéstől, hogy ha újra hasonló helyzet adódna, újra megtenné. Ez tett be a barátságnak.
Kritikánk a Járhatatlan útról itt olvasható.
