Hogy a közszolgálati adók négy- (esetleg nyolc)évente gazdát és állományt cserélnek, olyan magától értetődőnek számít, mint a tavaszi és őszi óraátállítás. Hírértéke már csak annak van, amikor a dolgok természetes rendjét váratlanul megzavarja egy-egy anomália. Az eddig nem éppen kormányközeli körökben (lásd: Heti Hetes) mozgó Jáksó László megjelenése a köztévében egy új napi sorozat kreatív producereként pont ilyen esemény volt. A döntés híre jelentős kognitív disszonanciát váltott ki mindkét politikai oldalon, hiszen nem szokás csak úgy átdobni kétmilliárdot (a tervek szerint ennyibe fájna a sorozat három év alatt) a barikád túloldalára.
Pedig ha Jáksó személyétől elvonatkoztatunk, és csak a sorozat reklámkampányára, illetve az eddig bemutatott epizódokra koncentrálunk, már nem is tűnik olyan érthetetlennek, hogy mit keresnek a Marslakók a kormány tévéjében. Egy olyan kurzushoz, amely szentül hiszi, hogy a gazdasági törvényszerűségeket egyik pillanatról a másikra, pusztán az akarat erejével újra lehet írni, milyen más audiovizuális produktum illene, mint amely kezdésként rögtön az egész műfaj megújítását tűzi ki célul?
Tegyük hozzá rögtön: az unortodox módszerek alkalmazása a (populáris) kultúra bármelyik ágában a politika világával ellentétben kifejezetten dicséretes ambíciónak számít. A szabályok átírásához azonban nem árt legalább a szakma alapjaival tisztában lenni. Jáksóék egy olyan napi szériát vizionáltak, amely elmossa a dokumentum és fikció közti határokat, többek közt azzal, hogy a (saját keresztnevükön szereplő) főhősök napi aktualitásokról csevegnek, illetőleg önmagukat alakító sztárok tűnnek fel. Már az megérne egy bekezdést, hogy a Szomszédok után mennyire számít nóvumnak ez az ötlet, pláne, hogy Lenke néniék, a Marslakókkal ellentétben a politikáról is diskurálhattak, de ennél relevánsabb az a kérdés, hogy vajon az online újságírók életének izgalmai elég muníciót jelentenek-e egy éveken át futó napi sorozat számára.
Tíz epizód után a válasz egyelőre nemleges. Nem kétséges, hogy a műfaj Amerikában praktizáló nagyjai még a hidegburkolók életéről is izgalmas szériát tudnának kanyarítani, a Marslakókhoz képest azonban egyelőre a Jóban-rosszban is a napi szappan felülmúlhatatlan csúcsteljesítményének számít. A jelenleg mindössze 150 ezer (a 18–49-es korosztályban 35 ezer) kitartó honfitársunk által követett sorozattól egyelőre nem az lenne a bravúr, ha nézettségben megközelítené vetélytársait, hanem ha a legalapvetőbb technikai és dramaturgiai szabályokat képes lenne legalább egy epizód erejéig betartani. Kezdetnek az is megtenné, ha az operatőrök nem ötletszerűen rángatnák a kamerát, ha a jelenetek nem ad hoc módon indulnának és végződnének, és csak akkor szólna a harsány háttérzene, amikor feltétlenül szükséges. A következetes karakterépítés, a modorosságoktól mentes dialógusok és a választott téma ismerete – ebben az univerzumban futárral érkezik a papírkép az online lap szerkesztőségébe – már csak bónusz lenne.
Mindettől függetlenül nem elképzelhetetlen, hogy a Marslakókat, miután szép lassan hagyományos szappanoperává transzformálják, és az alkotók is sikeresen elsajátítják a sorozatgyártás alapjait, megszokja a közönség, pont úgy, ahogy a Barátok közttel is történt. Jelen pillanatban ez a két alternatíva kínálkozik a széria jövőjével kapcsolatban: langymeleg középszer, vagy bukással végződő, unortodoxiának hazudott dilettantizmus.
M1, minden hétköznap 20.10-től
