Interjú

Az elveszett Mulberry Street

Martin Scorsese filmrendező

  • Kriston László
  • 2012. március 18.

Film

Az Aljas utcák, a Taxisofőr, a Nagymenők, a Casino és a többi idén 70 éves rendezője nemrég Londonban vette át a Brit Filmakadémia életműdíját. A tizenegy Oscar-jelölésből ötöt - kizárólag a technikai kategóriákban - beváltó térhatású filmje, A leleményes Hugo pedig nemrég indult a hazai mozikban.

Magyar Narancs: Mintha reneszánsza lenne a némafilmes korszaknak. Elég, ha
A némafilmes című alkotásra gondolunk.

Martin Scorsese: Nem tudtam erről a filmről. Nem követem, ki mit csinál. A feleségem néha böngészik az interneten, és mondaná, hogy mi zajlik a világban, de beléfojtom a szót. Nem vagyok rá kíváncsi.

MN: Először forgatott 3D-ben. Élvezte?

MS: Időigényes. Fiatalon elbűvöltek az akkori térhatású filmek, úgyhogy ez a munka a gyerekkori képzelőerőmet mozgósította ismét. Eizenstein is akart 3D-ben dolgozni, csak elvitte az infarktus.

MN: Személyes hangú dokumentumfilmet készített az olasz mozi klasszikusairól. Miért?

MS: Szicíliai nagyszüleim 1910 táján jöttek át Amerikába. Ötéves voltam, amikor a tévében bemutatták a Biciklitolvajokat (1948), a Róma nyílt várost (1945), vagy a Paisát (1946), ami Szicíliában játszódik. Nagyszüleimből potyogtak a honvággyal terhes könnyek. Rám is nagy hatással voltak e filmek.

MN: Eleinte önerőből filmezett?

MS: A Ki kopog az ajtómon (1967) három évig készült. Összetrombitáltam a haverokat, Harvey Keitel egy hirdetésre válaszolva jött szerepelni, forgattunk három hétig, míg el nem fogyott a lóvé. Hat hónap múlva hívom Harveyt, hogy megint van pénz dolgozni. Nem ér rá. Időközben kapott egy állást. Gyorsíró lett a bíróságon!

MN: Mint generációjából oly sokan, ön is megfordult Roger Corman B filmes "műhelyében". Mit tanult tőle?

MS: Hogy minden beállítást előre ki kell dolgozni papíron. Olyan volt, mint a katonaság. Nála tanultam meg a fegyelmet. A Boxcar Bertha (1972) vonatos film volt. A vonat, a hajó, a gyerek és az állat mindig problematikus eleme egy produkciónak. Az volt a tanácsa, vegyem fel az összes vonatos részt az első négy napban. Legyek túl rajtuk minél hamarabb.


 

MN: Milyen munkatempóval dolgozik?

MS: A Taxisofőrt 45 nap alatt forgattuk le. Mert szeretem, ha a kamera és a szereplők mozgása olyan, mint egy koreográfia. A Lidérces órák olyan kevés pénzből készült, hogy esténként 18-19 beállítást kellett felvennünk.

MN: Hogyan érintette, hogy évtizedeken át nem kapott Oscart?

MS: Anyukám nagyon szeretett volna elmenni a díjkiosztóra. A filmszakmában sokáig politikai csatározás folyt a keleti parti és a nyugati parti filmesek között, hogy kik kapnak jelölést. Hollywoodban a Clint Eastwood rendezéseiben tetten érhető, John Fordhoz visszanyúló, gördülékeny történetmesélést tisztelték. Én ennél látványosabb filmnyelvi eszközökkel élek. Már kezdtem belenyugodni, hogy eljárt az idő felettem, nem lesz rá esélyem, hogy megkapjam a díjat, és túl kell lépnem ezen. Aztán mégis megkaptam. (Hét jelölés után, A tégláért – K. L.)

MN: Új Hollywood hősei tudatosan idéztek a régi filmekből. Ma már egészen túlzásba viszik ezt egyes rendezők. Mit gondol erről?

MS: Sokan csak filmstílusokra utalgatnak, nem merítenek valós élettapasztalatokból, és ebben érzek némi dekadenciát, öncélt. Tudja, a mi generációnk volt az első, amit mozifenegyerekeknek (movie brats) neveztek, de volt ebben valami lekicsinylő. Nekünk is a szemünkre hányták, hogy nem a való világból merítünk. Pedig ez nem igaz. Az például, hogy Spielberg hogyan nézett az égre, annak sok köze volt ahhoz, hogy az arizonai Phoenixben, a mindössze kétszáz zsidó lakos egyikeként nőtt fel. Meg hogy én az olasz negyedben cseperedtem a Mulberry Streeten, ami úgy működött, mint egy kis szicíliai falu. Máig nem tártam elő mindent arról, amiket az utcákon átéltem. Már nem is fogom.

MN: Miért nem rendezett soha önfeledt vígjátékokat?

MS: Az Aviátor egyes jeleneteiben jutottam ehhez a legközelebb. A humorérzékem az élet sötét oldalán gyökerezik. Harvey Keitelben is azt bírtam, hogy éppúgy észrevette az élet abszurditásait, és jókat röhögött rajtuk, mint én.

MN: Az ön egyik kedvence a miskolci születésű Pressburger Imre.

MS: A Michael Powell – Emeric Pressburger-rendezőpáros munkásságát egyfajta expresszionizmus hatotta át. Amikor megjelent a nevük a főcímen, mindig tudtam, hogy különleges élménynek leszek részese. A Colonel Blimp negatívját sikerült restaurálnunk. Ebben van egy párbajjelenet, pontosabban csak a hosszas, rituális felkészülés rá. Innen vettem az ötletet, hogy a Dühöngő bikában a címvédő mérkőzéshez való bevonulást mutassam, de magát a meccset ne! Powell megnézte a Bob De Niro és Jake La Motta közös edzéseiről készült próbafelvételeket. "Valami nincs itt rendjén. Megvan! Piros a bokszkesztyű!" Ekkor jöttem rá, hogy fekete-fehérben kell felvennünk az egész filmet.

MN: Sok évtizedes tapasztalat után vannak még hiányosságai filmkészítőként?

MS: Nem tudom, hogyan kell szexet filmezni. Talán egy nap rájövök. Az egyenes vonalú, lineáris történetekhez sincs érzékem. A téglában ez volt a legnagyobb nehézség.

MN: Nemrég dokumentumfilmet készített George Harrisonról. Mi volt a szándéka vele?

MS: Felkértek erre a munkára, s az énekes özvegye rendelkezésemre bocsátotta az összes házi mozit, amatőr felvételt. Az érdekelt, Harrison hogyan próbálta az életútja során megteremteni a benső lelki békéjét.

MN: És ön? Egy ideig pap akart lenni.

MS: Fiatalon nagyon vonzott a spiritualitás. Bekerültem a szemináriumra, de eltanácsoltak, mert nem tanultam elég szorgalmasan. Tulajdonképpen minden filmemben azzal foglalkoztam, hogyan lehet a modern kor embere spirituális, ha egyszer az élete merő brutalitás. Ha gengszterfilmet készítesz, az értelemszerűen a jó és a rossz kérdését járja körül.

MN: Évek óta próbálja tető alá hozni Suszaku Endo regényének filmváltozatát. Ez misszionáriusokról szól - hogy viszonyul ma a valláshoz?

MS: Úgy éreztem, még el kell készítenem A téglát, mielőtt nekivágok Endo regényének, A csendnek. Ez 17. századi portugál misszionáriusok története. Most még mélyebbre akarok menni a spiritualitás megértésében. Mit akar tőlünk Isten? Hogy feláldozzuk az életünket? Ezen alapul az együttérzés ideája, ami mindhárom világvallásban központi elem. Egyeseket idegesít, hogy mindig a vallással példálózom, de akkor is vissza akarok térni az alapokhoz.

MN: Tehát ne is várjunk még egy gengszterfilmre De Niróval?

MS: Nem lesz. A Nagymenőkben (1990) azt a fajta "mesemondást" próbáltam megvalósítani, ami az olasz negyed lakóházaira volt jellemző, amikor még nem volt mindenütt rádió. A szülők esténként sztorikat meséltek a gyerekeiknek a napközben látott eseményekről, hogy elcsendesítsék őket. Voltak, akik azt kifogásolták, hogy nincs a filmnek főszereplője. Mintha A sebhelyesarcút kapnák Al Pacino nélkül. Mert az életstílus maga volt a főszereplő. A Casinóban ezt egy szinttel tovább vittük. Nem hinném, hogy innen lenne még továbblépés. De Niróval persze diskurálunk egy projektről: egy idős férfi visszatekintése lenne a múltba, nem a szokásos lövöldözős-rohangálós cucc.

MN: Milyen filmtervek foglalkoztatják még?

MS: Akartam Bizáncról készíteni egy nagyfilmet, de túl sokba kerülne, és úgyse kapnánk rá pénzt, mert túl kockázatos vállalkozás. Mick Jaggerrel bő egy évtizede dolgozunk egy projekten, ami a zeneipar üzleti oldalába engedne betekintést. Hogy ki keresett nagy pénzeket a fénykorban, és mire szórták el azt a töméntelen sok lóvét. Ma már persze ez nem kérdés, mert az internet miatt egy rakás bevételtől esett el az üzletág. A történet a 60-as években kezdődne. Két íróval is dolgoztunk, de nem voltunk elégedettek a forgatókönyv eddigi verzióival. Nem az a problémánk, hogy mi legyen a filmben, hanem hogy mit ne írjunk bele - bőséges információanyag áll rendelkezésünkre, rengetegen vannak még életben, akik hajmeresztő sztorikat osztottak meg velünk. Iszonyú vad közeg volt a zeneipar, az üzletemberek nagyon kemény fazonok voltak. Bemutatnánk, hogy milyen intrikák és durva összetűzések alakították az iparág történetét. Eddig nem dolgozták fel jól ezt a sztorit. Rendezőként kedvem lenne hozzá. Sőt szerepelnék is benne.

MN: Nem érzi néha úgy, hogy az ízlése nem tart lépést a korral?

MS: A tégla készítésekor döbbentem rá, hogy halvány sejtésem sincs arról, hogyan öltözködnek ma az emberek. A mai zenéket sem tudom megszokni, a filmjeim betétdalai is régebbi slágerek. A számítógépeket sem tudom kezelni.

MN: New Yorkban él, de azért jóban van Hollywooddal?

MS: Sok minden nem tetszik abban, ahogy ott mennek a dolgok. A New York bandáit a saját szájízem szerint akartam csinálni, de Harvey Weinstein mindig visszarántott. Sosem éreztem, hogy úgy sikerült volna a film, ahogy akartam. Ami temérdek pénz elmegy egy mozira, annak fényében logikus, hogy a producereknek bizonyos elvárásaik vannak. Manapság egyre kevesebb mozgásterem van az élet sötétebb oldalát firtató filmekhez. Nem tudom, hány filmet akarok még készíteni.

Kritika A leleményes Hugóról itt olvasható.

Figyelmébe ajánljuk

Önarckép feketével

  • - turcsányi -

Ha van igazság a földön, Bert Schneiderből hétcsillagos hollywoodi aranyifjú válik. Egy léha, semmirekellő alak a sztárjelöltek örökké vidám, szőke és bikinis karéjában, a nyitott tetejű sport Mercije oldalának támaszkodva, golfhoz öltözve néz el a távolba, s számolja Los Angeles mindig felhőtlen egén az angyalokat.

Kiszámolós

Ha Ed Sheerannek van harminc kamionja, hat pengető alakú óriáskivetítője, öt saját fejlesztésű looper pedálja a forgószínpad öt különböző pontján, és 135 percet játszik – saját állítása szerint – nagyjából 70 ezer embernek, akkor hány keringős lüktetésű balladát játszhat el?

Az egyedüli boldogság

  • Balogh Magdolna

A dán írónő (1917–1976) bő öt évtizeddel ezelőtt befejezett, 1967 és 1971 között írt ön­életrajzi trilógiája azt az utat mutatja meg, ahogyan egy szegény sorsú, munkáskörnyezetben felnőtt lányból ismert és népszerű, számos díjjal kitüntetett szerző válik.

Térerő

A modern nagyváros az ipari forradalom következménye; a korábbiaktól gyökeresen eltérő termelési struktúra nyomán alakult ki az a térszövet, amelyben az európai civilizáció máig élni, bár lassan inkább csak túlélni próbál.

A vasutasok kérték

Talán Stephenson óta nem fordult elő, hogy egy működő vasúttársaság arra biztatta volna utasait, hogy ne vegyék igénybe a szolgáltatásait.

Magyar western fűnyíróval

Ha azt mondom, vásári bábjáték, azt mondod, Vitéz László. És persze Kemény Henrik. A műfaj magyarországi történetének meghatározó alakjai máig ott állnak minden, e hagyományt követő előadás mögött.

Veszélyes álmok

  • Eörsi Mátyás

Mire gondol az olvasó, ha azt hallja: „Zöld, biztonságos, versenyképes”? Vagy ezt: „Helyreállítás, erő és a hovatartozás érzése”? Esetleg ezt: „Együtt. Ellen­álló. Európa.”?