Interjú

Szex Darth Vaderrel

Marjane Satrapi filmrendező, képregényszerző

Film

Iráni gyermekkorát a Persepolis című képregényben dolgozta fel, amiből aztán animációs filmet is készített. Új filmjét, a Szilvás csirkét csütörtöktől játsszák a magyar mozik. Párizsban beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Miért hagyott fel az animációval?

Marjane Satrapi: Abban biztos voltam, hogy a Persepolisból animációs filmet kell csinálnom. Azon egyszerű oknál fogva, mert ha valós térbe helyezem a történetet, és hús-vér színészekkel játszatom el, a nyugati nézőnek az jön le, hogy na, már megint valami távolban játszódó, közel-keleti dráma. Az animációval viszont el lehetett kerülni ezt az idegenkedést, de csak eszköz volt, egy a sok közül. Különben sem vagyok én egy Mijazaki, aki valami különleges animációs stílust hozott volna létre. A Szilvás csirkéhez hús-vér színészek kellettek és egy teljesen stilizált világ. Stúdióban vettük fel az egészet, festett hátterekkel, úgy, mint ahogy nagy kedvencem, Powell és Pressburger filmje, a Fekete Nárcisz is készült. Vagy ott vannak Douglas Sirk filmjei - bámulatosan művi filmek, túlcsorduló melodrámák. Én is valami ilyesmit szerettem volna. Csorduljon csak túl, legyen csak túl sok. Egy Sirk-filmben persze sosem történhetett volna meg, ami nálunk, hogy egy kisfiú apja magasztos szónoklata közben elszellentse magát. Egy Powell-Pressburger-filmben talán el tudnék képzelni hasonlót, remek humoruk volt.

MN: Sirk melodrámái, ha nem is mindig a rendező akaratából, de happy enddel végződtek.

MS: Torkig vagyok a sok happy enddel. Minden love storynak tragikusnak kell lennie, máskülönben nem love story. Képzelje csak el Rómeót és Júliát házasan, kövéren, tíz állandóan nyivákoló gyerekkel! Gondolja, hogy Shakespeare vette volna a fáradságot, hogy megírja a történetüket? Aztán ott az a rengeteg megváltás a filmekben. Ja, persze, a valóságban is így van, nem igaz, hogy az ember egyszer csak megbánja bűneit, és megjavul! A fenéket! Akkor miért van tele a világ seggfejekkel! Persze négyévesen még mindenki aranyos, gondolom, Donald Rumsfeld is cuki kisfiú lehetett a pöttyös kis labdájával, aztán tudjuk, mi lett belőle.


Fotó: A szerző felvétele

MN: Powell és Pressburger, Douglas Sirk - ennyi a Szilvás csirke filmtörténeti előzménye?

MS: A legnagyobb hősöm Lubitsch. Amerikába ment, de nem felejtette el, hogy mit jelent közép-európainak lenni. Megcsinálta Amerikában a Saroküzletet, felépített egy budapesti boltot Hollywoodban, és megtette James Stewartot szerelmes budapesti fiatalembernek. A Szilvás csirke pedig egy Iránról szóló francia film, ami egy berlini stúdióban forgott. Mondjon bárki bármit, az a francos multikulturalizmus mégiscsak létezik. E tekintetben a Szilvás csirke politikus film, persze a Persepolisszal összevetve épp a politikát szokták hiányolni belőle. Az általánosan elfogadott nézet szerint, ha iráni vagy, három témád lehet; a fátyol, a szakáll és a nukleáris fegyver. Számomra azonban sokkal fontosabb a szerelemről beszélni, egy iráni ugyanis pont ugyanúgy lesz szerelmes, mint mindenki más a világon.

MN: Nyilván azért megvan a politikai véleménye. Látványosan támogatta például a Zöld Mozgalmat Mohsen Makhmalbaf filmrendezővel karöltve.

MS: Igen, de abban a percben beszüntettem a politikusokhoz fűződő összes kapcsolatomat, amikor azt mondták, hogy álljak ki, és buzdítsam az embereket, hogy vonuljanak az utcára. De hogy a fenébe tehettem volna ilyet? Én, a Franciaországban élő filmrendező, aki kényelmesen kávézgat egy párizsi presszóban, én buzdítsam az embereket, hogy vonuljanak az utcára, és lövessék le magukat? Ha Iránban élnék, más lenne a helyzet. 12 éve nem jártam Iránban, nem ismerem behatóan a társadalmi mozgásokat, nincs semmi hitelem, hogy bármilyen felhívást intézzek bárkihez. Hamar kiábrándultam a politikusokból, rá kellett jönnöm, hogy cinikus alak valamennyi.

MN: Hol érzi magát otthon?

MS: Mindenhol, kivéve Japánt. A japánoktól félek. Minél több időt tölt velük az ember, annál kevésbé érti, mi történik. Az igen nemet, a nem igent jelent, teljesen reménytelen helyzet. De Párizs az otthonom, hét éve élek itt, ez a leghoszszabb idő, amit a felnőttéletemben egy helyen töltöttem.

MN: A Persepolist Oscarra is jelölték. Hollywood nem hívta?

MS: Rengeteg ajánlatot kaptam. Főként olyanokat, amik leginkább egy rossz vicchez vagy a Szex és New York huszadrangú másolatához hasonlítottak. Nem akarok olyan filmet csinálni, amiben Gwyneth Paltrow arról csacsog, hogy milyen új rúzst használ. 41 éves vagyok, dohányzom, és még sok egészségtelen dologgal élek, úgy számolom, hogy van még harminc évem, aztán úgyis meghalok. Egy film három évbe telik, szóval ez jó esetben még tíz film. Ebbe a tízbe nem fér bele olyan, ami hülye nőkről szól.

MN: És a gyermekkori álma? Úgy nyilatkozott, hogy mindig is Darth Vader szeretett volna lenni.

MS: Éreztem, hogy tisztázni kell ezt a kérdést. Gyerek voltam, amikor láttam a Star Warst, és a barátaim közül mindenki Luke, Leia vagy Han Solo akart lenni. Én viszont Darth Vader, mert ő volt az egyetlen izgalmas figura. Az első gyermekkori erotikus álmomban is ő szerepelt. Mellettem ült, megfogta a kezemet, de amikor levette volna a sisakját, mindig felébredtem.

Cikkünk a Szilvás csirkéről a Visszhang rovatban.

Figyelmébe ajánljuk

Szergej Tyimofejev orosz költő: „Nem tudom, hogy a kortárs orosz kultúra hogyan fogja túlélni ezt az őrületet”

Idén magyarul is megjelent Replika című kötete, aminek lettországi kiadásához egy üres füzetet is kaptak az olvasók. Az Orbita nevű művészeti kollektíva egyik alapítóját videóköltészetről, kreatív könyvtervezésről, a kétnyelvű irodalomról és az Ukrajna elleni háború miatt megszakadt oroszországi kapcsolatokról is kérdeztük.