Magyar Narancs: Miként lett egyetlen jól sikerült fényképből egy évekig tartó kutatás és forgatás alapanyaga?
Kékesi Attila: Balázs Eszter és Phil Casoar egy másik közös munkájuk során számos francia könyvborítón, képeslapon találkoztak a Múzeum körúti fiatal pár képével. Az először a Paris Match tudósításának nyitóképeként, 1956. november 10-én megjelent, majd az olasz, svájci, német lapokban is lejött fotó külföldön ötvenhat egyik ikonja lett, pedig nem az események sűrűjében elkapott pillanat, hanem beállított kép. Létezett egy tömegből véletlenszerűen kiemelt, a fél világ számára jelképpé vált páros, de mi semmit sem tudtunk róluk. Milyen történet állhat mögöttük, és van-e esély megtalálni őket? Az éveken és országokon átívelő nyomozás során elsősorban a lányról találtunk képeket, adatokat, a filmben az ő életének részesei, szemtanúi és a történetünket elindító fotó amerikai készítője kerül elő.
MN: Mi olyan kivételes ezen a képen?
KA: A sokáig a pártház ostrománál halálos sebet kapott olasz Pedrazzininek tulajdonított felvétel október 30-án délelőtt készült, amikor éppen nem folytak harcok. A forradalom napjaiban egymásra talált pár áll előttünk: a fiú klasszikus pesti srác, olyan, mint egy filmszínész. Kezében gépfegyver, mégis elképesztő sárm árad belőle. A lány, oldalán mentőstáskával, kedvesen mosolyog. A fiatal, "ártatlan" arcokon a bizonytalanságnak és reménynek, elszántságnak és félelemnek megkapó elegyét látni. Az egészet egy mögöttük álló középkorú, pisztolyos, kiszámíthatatlan arcú figura teszi még izgalmasabbá.
MN: Nehéz eldönteni, mit látunk: road movie-t, történelmi dokumentum- vagy portréfilmet.
KA: A film gerince a kutatás, erre rakódik egy portré, emigránssorsok, és morzsák 56-ról, mindez egy road-movie ívén. A zenét szerző Darvas Ferenc szerint viszont mintha színészportrét látnánk, ahol a képekkel és helyszínekkel egy színésznőre és alakításaira emlékeznénk.
MN: A fotó tényleg ekkora hatással volt a lány életére?
KA: Emiatt nem jöhetett vissza Magyarországra. A forradalom leverése után a nyugati magazinokban megjelent képeket belügyi aktákban gyűjtötték, és ezek alapján is keresték a felkelőket. A lapok erre csak később jöttek rá, akkortól a Paris Matchban már csak kitakart arcokat látni. A kutatók is az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában bukkantak rá itthon a képre. A lány a felvétel által lett híressé a különböző menekültcsoportok között, akik a francia cikk címének (Budapesti hősök) megfelelően kisebb mítoszt teremtettek köré. Jutka pedig megpróbált megfelelni az újságok sugallta szerepnek.
MN: Az kiderült, hogy a forradalom arca ténylegesen mit tett 56-ban?
KA: Teljes bizonyosság nincs, vannak, akik azt tudják, mit mesélt nekik erről a lány. Több képet találtunk, ahol elsősegélytáskával a hóna alatt egy társasághoz csapódva járja a várost, valószínűleg sebesülteket látott el. A fiúról nem tudtunk meg többet, nem jelentkezett senki, aki ismerte volna.
MN: Biztosnak látszott, hogy a kutatók egyáltalán találnak majd valamit?
KA: Nem, két évig alig volt nyom, Esztert és Philt sokáig a Paris Match archívumába se engedték be. A holtponton egy másik fotó, egy másik fotográfus lendítette át őket, így jutottak el egy Jutkáról szóló korabeli olasz cikkhez. Párhuzamosan a Népszabadságban közzétett felhívásra jelentkezett egy magyar szemtanú.
MN: Te pedig évekig készenlétben álltál a kamerával?
KA: Én akkor kapcsolódtam be, amikor már voltak nyomok.
MN: És hogy lett társproducer egy olyan nagyágyú, mint Jean-Pierre Jeunet?
KA: Ez egy nagyon kis költségvetésű vállalkozás volt, ahol szívességből néha Almási Tamás, máskor Papp Gábor Zsigmond volt a mikrofonos. De az utómunkálatokat már csak részben tudtuk volna finanszírozni. Phil Casoar régóta ismeri Jeunet-t, így hát kiküldtük a nyers változatot. Tetszett neki, és küldött pénzt a befejezésre. Majd felhívott, hogy ezt Franciaországban biztos leadná a tévé. Elhívott, hogy faragjunk együtt belőle egy rövidebb, televíziós változatot.
Linder Bálint
Balázs Eszter és Phil Casoar kutatásból született könyve (Les Héroes de Budapest) 2006-ban jelent meg Párizsban.
A forradalom arca
Nyugaton a forradalom egyik arca lett az a lány, akit két külföldi fotós is megörökített az októberi napokban. Lassú, ráérős közelítéssel indul a nyomozás, és amikor előkerülnek a fényképészek, egyfajta feszültség is bonta-kozni kezd az események rekonstrukciójából. Aztán Ausztriától Ausztráliáig vezetnek tovább a nyomok, amiben szerepet kap a véletlen is a kutatás során történő telefonbeli elhallás formájában. Ismerősök az emigrációból, név szerinti azonosítás: úgy tűnik, összeáll most már a kép, de a gyarapodó ténytöredékek csak újabb kérdéseket gerjesztenek. Ami végül biztos tudásként megmarad, az minden dolgok mulandóságának szomorúsága.
És vajon van-e több ennél egy életben, s ha van, mi az? Kalandvágy, a boldogság keresése, család, szorgalom, ezek mögött meg, ha erre lehetőség adódott, az önfeledt percek lendülete, végül a halálos betegség. Ez volt tehát Sponga Julianna. Az a pár nap viszont, amely az életét - aligha valódi döntés, önálló választás alapján - új pályára lökte, mindvégig a saját titka maradt. Ezt a titkot színezgette, alkotta újra és osztotta meg új környezetével a Föld másik felén. Valahogy, valahol ott volt benne a szabadság akarása, ennyi biztos. A mozaik immár összerakhatatlan.
- kyt -
