Udvarias, habár szemmel láthatóan nincs oda a lehetőségtől, hogy interjút készítsenek vele. A Katona József Színház vezető művésze, s a színpadon jóval magabiztosabbnak tetszik, mint ha önmagáról kell beszélnie.
Magyar Narancs: Harmincnégy évesen, immár bő egy évtizede főszerepeket játszva az ország alighanem legjobb színházában vajon te beérkezett színésznek számítasz?
Fekete Ernő: Beérkezett? Furcsa kifejezés, nem igazán tudok mit kezdeni vele. Nem tudom, milyen érzés lehet beérkezettnek lenni, vagy hogy egyáltalán valaha érezheti-e magát beérkezettnek az ember? Feladatok vannak, s ha azok jól vagy jobban sikerülnek, akkor valamelyest előrébb érezheted magadat a pályán, ha meg alatta maradsz az elvárásoknak, s főleg a saját elvárásaidnak, akkor pedig éppen ellenkezőleg. Nos, az biztos, hogy már nem vagyok pályakezdő, de nem vagyok úgymond tekintélyes, érett színész sem. Egyszerűen azt mondanám, hogy harmincas színész vagyok.
MN: Mindenesetre roppant foglalkoztatott színész vagy: ha jól számoltam, januárban hússzor, februárban huszonnégyszer lépsz színpadra, tíz különböző színdarabban.
FE: Így van, egyébként tavaly még többet játszottam. Olyannyira, hogy tizenkét év után most először megkértem a Katona igazgatóságát, hogy kicsivel kevesebb feladatot osszanak rám. Így lett ebben az évadban csak egy bemutatóm, A vadkacsa. Habár voltaképpen nem is annyira a próbák sokasága kimerítő, hogy teszem azt, három új darabot próbálsz egy évadban, vagyis minden délelőtt próbád van, hanem sokkal inkább az előadásszám. Ez sem elsősorban fizikailag megterhelő, inkább mentálisan válhat megpróbáltatássá, ha minden este játszol. Idővel föltámad benned a vágy, hogy egyszer már ne kelljen minden este hétre összeszedned magadat.
MN: Jut időd a karriered tervezésére? Egyáltalán tervezel előre?
FE: Igazándiból semennyire nem tervezem a pályámat. Inkább csak a szerencsésen adódó lehetőségeket próbálom így-úgy megoldani. Bár ha úgy vesszük, akkor az említett kérésem, vagyis az, hogy ebben az évadban csak egy bemutatóm legyen, fölfogható tervezésnek. Így tulajdonképpen mondhatjuk, hogy ennyiben magam befolyásolom, tervezem a pályámat. De ismétlem, ez tényleg most fordult elő első ízben.
MN: Ha a karrierépítésben nem is jellemző rád a fontolgatás, a színpadon nagyon is tudatosnak tetszik a létezésed. Úgy is, hogy szembe-ötlő módon tartózkodsz mindennemű modorosságtól, s úgy is, hogy - amint azt a kritikusok gyakorta megfogalmazták, például Ivanov-alakításodról írván - úgynevezett "intellektuális színész" vagy.
FE: Bevallom, rendszerint azt szoktam érezni, az intellektuális jelző annak a burkolt és udvarias megfogalmazása, hogy nem tetszettem az adott szerepben. Azt, hogy a színpadon mennyire vagyok modoros vagy úgymond színészies, igazán nem tudom magam eldönteni. De azt hiszem, hogy ebben a társulatban ez a létezésmód általában nem jellemző, itt az ilyesféle kinövéseket lenyesik. Persze manírok minden színésznél, így nálam is kialakulhatnak. S a manír nem csak egy-egy sokat alkalmazott gesztus lehet, hiszen ha sokat játszik az ember, akkor a manír jóval tágabb értelmet nyerhet. Valahogy hajlamossá válik a színész, hogy mindig a már bevált recept szerint oldja meg a soros feladatát, s az alakításai idővel mind hasonlatosabbakká válhatnak megelőző szerepeihez. De hát ezt próbálja elkerülni, ez ellen küzd az ember. Végeredményben én önmagam vagyok, s a rendezővel azon dolgozunk, hogy ez a - ha tetszik - instrumentum megfelelő hatást váltson ki az adott helyzetben, s mindeközben lehetőleg ne emlékeztessen a korábban megoldott feladatokra.
MN: Amúgy privátim mintha kissé eltartanád magadtól a színészséget. Nem lubickolsz a színészi pálya járulékos örömeiben.
FE: Ez alkati dolog. Valóban, a színészet sok olyan részét nem nagyon állhatom, ami pedig a szakma velejárója. Így például a jelen szituációban sem érzem különösebben jól magam, nem élvezem a megnyilatkozás lehetőségét. Vannak színészek, akik örülnek, ha saját magukról beszélhetnek, kitárulkozhatnak, s a kérdések segítségével betekinthetnek saját magukba. Azt túlzás lenne állítani, hogy számomra mindez kín, de örömnek sem nevezhetném.
MN: Egyszer azt nyilatkoztad, hogy nem az utcai felismerésekért és az autogramosztás lehetőségéért választottad a színészi pályát. Most két új magyar film plakátján is szerepel az arcod. Fölkészültél az ismertséged megnövekedésére?
FE: Azért az elmúlt tizenkét év során színházi színészként is találkoztam a közönséggel, megállítottak utcán, s szoktam kapni leveleket is. De valóban furcsa számomra és teljesen új az életemben, hogy e két film kapcsán az utcán, plakátokon látom magam, vagy hogy a Pesti Estben többször is előfordulok, s nem csak a színházi előadásaimmal. Nem tudom, hogy ez milyen hatással lesz, illetve lesz-e bármiféle hatással az életemre. Igaz, filmeztem én már (például Gothár Péterrel A magyar szépségben), de ez most mégis más, új dolog, aminek még nem látom a hatását. A filmezés mindenesetre ritka, egyedi tünemény. Az ember itt él a színházban, próbál délelőtt, játszik este, s örül, ha nyáron megtalálja egy-egy ilyen felkérés.
MN: A Lora igényes közönségfilmnek készült, ebben lehengerlő szívtiprót adsz, a Kertész Imre írásából készült Emeletben pedig a történetet narráló fejfájós titkosrendőrként szerepelsz. Mennyire mozgatott meg intellektuálisan ez a két igencsak eltérő szerep?
FE: Bevallom, mivel mindkét bemutató idején játszottam a színházamban, eddig még egyik filmet sem láttam. Ezt a kettős mulasztásomat okvetlenül pótolni fogom, noha rendszerint nem nagyon bírom visszanézni önmagamat. Hibákat fedezek fel a játékomban, s alapvetően nem tetszem magamnak mint esztétikai élmény sem. Ez alkat kérdése, én képtelen vagyok abból épülni, hogy visszanézem az alakításaimat. Szóval még nem ismerem a végeredményeket, s ez megnehezíti, hogy az alakításaimról beszéljek. A Lora esetében az történt, hogy kéthetente volt egy-egy forgatási napom, s ilyenkor a rendező, Herendi Gábor meghallgatta, ahogy összemondjuk a szöveget. Néha jelezte, hogy kevesebb színt és több egyszerűséget kér a játékban, aztán fölvettük a jelenetet. Vagyis neki a jelek szerint stimmelt az, ha én ott vagyok és semmi különöset nem csinálok, csak elmondom a szövegemet. Én ahhoz egyéb dolgot nem raktam hozzá, kihívás inkább annyi rejlett a filmezésben, hogy hetek teltek el két forgatási nap között, s ezalatt nekem vigyáznom kellett, nehogy lebarnuljak, vagy hogy bírjam a filmezéskor rendszerint előadódó hosszas leállásokat.
MN: És az Emelet?
FE: A Lorába casting révén kerültem be, az Emeletbe pedig mint Pilátus a credóba. Eredetileg ugyanis László Zsolt játszotta volna azt a szerepet, ám éppen akkor Oidipuszt próbálta a Nemzetiben, s így végül nem engedték el a forgatásra. Így már elindult a forgatás, amikor Vecsernyés János megkérdezte, nem ugranék-e be. Gyorsan elolvastam a könyvet, rám adtak egy ruhát, és már filmeztem is.
MN: Akkor, ha jól sejtem, a közelmúlt legkomolyabb művészi feladatát változatlanul színházban kaptad. Mennyire vagy kész A vadkacsa-béli alakításoddal?
FE: Nagyon készültem erre az előadásra. Rendkívül jó volt pró-bálni Ascher Tamással, akit nagyon szeretek, szeretem a gondolkodását, azt, ahogy színházat csinál. Ahogy ő próbál egy ilyen fajsúlyos darabot, mint A vadkacsa, vagy mint korábban az Ivanov, ahhoz valószínűleg nem elég a jelen színházi struktúrában adatott hat-nyolc hét próbaidő. Õ másfajta metódussal dolgozik, mint az általam megismert rendezők: látszólag fölkészületlen alak, nem tud mindent az első pillanatban, hanem a próba-folyamat során alakítgatja ki az el-képzeléseit. Remek volt Fullajtár Andreával és Keresztes Tamással együtt dolgozni. Azért őket említem külön, mivel Ekdalként elsősorban ők a partnereim. Mindketten nagyon odaadó színészek, s gyakran éjszakáig itt ültünk együtt, tervezgettünk, vagy föltelefonoztuk Aschert az ötleteinkkel. Az ilyesfajta próbafolyamathoz azután nem elegendő az a kiszabott nyolc hét. S hogy a saját alakításomról beszéljek: még én sem vagyok kész. Persze színészből vagyok, jöjjenek és nézzenek...
