A Fesztiválzenekar vezetője június 25-én a Hősök terén ünnepi koncer-ten vezényelte Csajkovszkij Negyedik szimfóniáját. A Beethoven-ciklus végén és a Bartók-sorozat előtt beszélgettünk.
Magyar Narancs: Nemrég meghallgattam a nyolcvanas évek közepén készült Philips-felvételt, Bartók zongoraversenyeit Kocsis Zoltán játssza, a Budapesti Fesztiválzenekart ön vezényli. Etalon lemez, fel-tehetően a legjobb felvétele e műveknek. Vajon nem fogja-e el a nosztalgia, ha netán belehallgat? És nincs-e olyan igénye, hogy még egyszer felvegye ugyanebben a felállásban, érettebben, sokkal jobb technikai körülmények között?
Fischer Iván: Az a tapasztalatom, hogy ez a kérdés a közönséget már egyáltalán nem érdekli, és bevallom, engem sem. Régen túlléptünk ezen a korszakon, a közelmúlt felvételei sokkal izgalmasabbak, és a koncerttermekben is másról van szó, mert a Fesztiválzenekar az utóbbi tíz évben hallatlan fejlődésen ment át. Kialakult egy érzékenyen, finoman együtt muzsikáló társulat kiforrott stílussal, karakterrel, amit persze még folyamatosan tovább szeretnék fejleszteni.
MN: Úgy tudom, a jövő évadban nagy Bartók-ciklusba kezdenek. Mennyiben változott az elmúlt húsz évben az ön Bartók-felfogása, és igaz-e az, amit sokan mondanak, hogy Bartókot csak a magyarok vagy a népzenés idiómát magas szinten elsajátított művészek képesek megfelelően előadni?
FI: Kétségtelen, hogy vannak olyan művek, melyeknél jó, ha valaki például beszél magyarul. Ha a Kékszakállút külföldi énekesek éneklik, akkor azt tapasztalom, hogy néhányan, például Petra Lang, csodálatosan megtanulták a szöveget, és esküszöm, nem lehet hallani, hogy nem magyarok. De ami mégis mindegyik külföldiből hiányzik, azok a kis szabadságok, agogikák, rubátók, melyek a dolgot élővé teszik. Hogy a rövid és hosszú szótagok révén az egyformára leírt hangoknak is különbözőknek kell lenniük. Ha valaki azt énekli: "a szoknyám akadt csak felÉ", az nem ugyanaz, mint ha azt mondja: a szok-nyám-a-kadt-csak-fel", egyenlő hangsúlyokkal. Ez sose lesz olyan, mint egy anyanyelvű énekesnél. És vannak olyan Bartók-művek, például az erősen népzenei ihletett-ségű Tánc-szvit, ahol nagyon segít, ha valaki ismeri a folklorisztikus elemeket. Ugyanakkor léteznek kozmopolita Bartók-művek, például A csodálatos mandarin, ahol alig hallok magyar motívumot. Ezeket a műveket egy jó muzsikus mondjuk Amerikában éppúgy el képes játszani, mint egy magyar. Ebből a szempontból Bartók kétarcú.
MN: És mennyiben változott a Fesztiválzenekar Bartók-játéka?
FI: Azt hiszem, egy bizonyos felszabadultság jellemző manapság. Emlékszem, hogy húsz évvel ezelőtt nagyon fontosnak tartottuk, hogy meghallgassuk Bartók zongorafelvételeit. Most már azt hiszem, ez gátló módon hatna. Mert például, ha a Concertót játsszuk, akkor mindenekelőtt ritmikailag kialakult egyfajta szabadság, és immár nem vagyunk arra rászorulva, hogy vizsgálgassuk Bartók játékát.
MN: Most zárult le a Nemzeti Hangversenyteremben a Beethoven-ciklusuk, melyen a zeneszerző összes szimfóniája elhangzott. Elégedett?
FI: Az ember sohasem elégedett, és a mércét egy kicsit mindig följebb rakja. Vagyis a kérdésre nem tudok válaszolni, hiszen ez egy állandó belső folyamat, melyben az előadó folyton próbálja magát közelíteni a remekművekhez, ám ez végtelen folyamat. Mindenesetre a Beethoven-ciklus hihetetlenül intenzív élményt adott. Ez a sorozat mélyen megmozgatott engem is és a zenekart is. Kilenc szimfóniát és három zongoraversenyt játszottunk el néhány hónap alatt, 46 Beethoven-tételt! Egy ilyen különleges teremtő zsenivel való foglalkozás mindig felkavaró, és most majdnem teljes egészében áttekinthettük az életművet. Elsősorban a művek különbözősége döbbentett meg: Beethoven rengeteg lehetőség közül választhatott. Tudott egyszerű lenni vagy bonyolult, drámai, intim, könnyed, játékos, borongós. Miközben minden hang a helyén van, mindig a legjobb megoldást írta le a papírra. Szédítően, ijesztően nagy zeneszerző, felszabadító, felemelő vele foglalkozni. Nagyon hálás vagyok neki.
MN: A folytatás lemez. Mi a jelentősége manapság a lemezkiadásnak? Élő vagy stúdiófelvétel lesz?
FI: Én a stúdiófelvétel híve vagyok. Egy lemez megmarad, és egyrészt jó, ha például nem köhögnek, másrészt a felvételnél nem az a cél, hogy mintegy lefényképezzen egy előadást, hanem hogy megpróbáljuk megközelíteni azt, amit belülről hallunk. A lemez olyasmi, mint egy film készítése, nem pedig olyan, mint egy színházi közvetítés.
MN: Magyarán a felvételbe belefér az, amit Glenn Gould termékeny csalásként emlegetett? A vágások, a trükkök, a hibák utólagos kiküszöbölése? Vagyis itt a perfekció a legfőbb követelmény?
FI: Szó sincs róla. Nagyon gyakran választunk olyan felvételeket, melyek nem tökéletesek, de többet mondanak. Mindig a darab lényegéről van szó, ami nem más, mint az, amit a zeneszerző érez, amikor megírja, és ezt esetleg egy kevésbé perfekt előadás is ki tudja fejezni.
MN: A Beethoven-ciklusban volt egy-két ültetési sajátosság, például az Ötödik szimfónia negyedik tételében, ahol a bekap-csolódó fúvósok a karzaton ültek. Miért? Ez összefügg a terem akusztikájával?
FI: Semmi köze a terem akusztikájához. A lényeg, hogy miről szól a zene. Az Ötödik utolsó tételében csatlakoznak a harsonák, ezek ebben a korszakban határozott egyházi vagy ünnepi asszociációkat keltettek az emberekben, hasonlóan, mint a Kilencedik szimfóniában. Az utóbbiban azt csináltuk, hogy egy újabb zenekar jött be a színpadra a zárótételben. Ez a tétel a tömegről szól ugyanis, ami elképzelhetet-len lett volna a francia forradalom előtt. A forradalom után valami euforikus érzés kapcsolódott a Bastille-t megostromló tömeghez, és azt hiszem, ezt komponálta meg Beethoven az utolsó tételben: a testvériség gondolata s a hatalmas tömeg együtt, mely erre a kollektív örömre képes. Tehát a második zenekarnak nemcsak akusztikai, hanem tartalmi jelentősége is van.
MN: Egyébként elégedett az új hangversenyterem akusztikájával? És egyáltalán a légkörrel?
FI: Nem igazán fair dolog erről nyilatkozni, hiszen még egy munkafolyamat közepén vagyunk, még állítgatják a termet a szakemberek, és lehet, hogy az első Beethoven-esten szerencsétlenebbül voltak beállítva a hangzókamrák, mint az ötödiken. Remélem, decembertől már beáll a hangzás. A légkör tőlem kissé idegen, a Zeneakadémia után kicsit úgy érzi magát az ember, mintha egy patinás, hangulatos lakásból átköltözne egy újgazdag palotába, mely mindenféle automatikákkal meg jakuzzival van felszerelve. Ugyanakkor nagyon is kellett ez az új terem. És ez az újgazdag épületünk mindenképpen gazdagítja a várost, itt most el lehet játszani nagy apparátust követelő műveket. De azért továbbra is imádjuk a Zeneakadémiát.
MN: Nemrég a The Guardian című lapban azt nyilatkozta, hogy a Nemzeti Hangversenyterem létrehozásával megint centralizáltabb lett a zenei élet, noha a rendszerváltás táján volt esély a decentralizációra.
FI: Régen volt Országos Filharmóniánk, egy állami koncertszer-vező iroda, tulajdonképpen monopolhelyzetben. A művészek kuncsorogtak, mutyiztak, helyezkedtek, áskálódtak, hiszen létük függött attól, ki "kap" koncertet a hatalmon levőktől. Ma már tudjuk, hogy az ember nem kap, hanem ad egy koncertet. A rendszerváltás után lelkes magánkezdeményezések tömege bukkant fel, volt, ami elhalt, volt, ami megmaradt. Megmaradt például a Sziget, Kapolcs, a Krétakör, a Fesztiválzenekar, Bozsik Yvette társulata, még hosszú a sor. Kezdett kialakulni egy egészséges, pluralista művészeti közeg, amiben jelentős szerepe volt annak is, hogy kis koncertszervező cégek jöttek létre. Most visszaléptünk egyet az államszocializmus irányába: a miniszter kinevez egy igazgatót a Művészetek Palotája élére hatalmas költségvetéssel és azzal a feladattal, hogy ott több száz rendezvényt tartson méregdrága külföldi zenekarok meghívásától kezdve hazai művészi műhelyek felléptetéséig. Most megint egy központi mamutszervezet jött létre, amely újra kitermelheti a helyezkedést, az élősködést, gátolhatja a szabad versenyt. Jobb lett volna egyszerű, támogatás nélkül működő befogadó épületként elindítani ezt a szervezetet, és a támogatást pályázhatóvá tenni egymással versengő koncertszervezők, műhelyek, együttesek számára. A sokféleség, a pluralizmus különleges értéke Budapestnek, ezt kellene ápolni.
MN: Hamarosan beindul a Fesztiválzenekar köré szerveződött Mahler-ünnepségsorozat. Mit jelent ez pontosan?
FI: Szeptember 6. és 9. között tartjuk első ízben az ünnepet, nagyon örülök, hogy végre meg-valósul, hiszen tízéves tervem ez. Gustav Mahler a legnagyobb zenei zsenik egyike volt, másrészt Budapesten volt operaigazgató és itt mutatták be az Első szimfóniáját, tehát ez természetessé teszi a dolgot. A cél kettős: Mahler műveinek és a legújabb zenének a bemutatása; minden évben műveket rendelünk kortárs zeneszerzőktől, elsőként Tihanyi László művének premierjét tartjuk, melynek címe: Mahler csodakürtje.
MN: Az interjú előtt Mahlerről megemlítette, hogy részben zsidósága miatt üldözték el Budapestről. Hogy is van ez? Hiszen azóta is számtalan nagy magyar zenész távozott emiatt vagy részben emiatt innen, Soltitól Széllen át egészen Schiff Andrásig.
FI: Minden történet természetesen más, de tény, hogy az elmúlt évszázadban sok zsidó származású művészt egyszerűen "kidobott" magából az itteni művészeti élet. Ezek az emberek előbb-utóbb a kozmopolita életet, a világ porondját választják Magyarország helyett, a zenei életben ez nagyon erősen érzékelhető.
MN: Érez-e ma Magyarországon antiszemitizmust?
FI: Személyesen én soha nem találkoztam olyan antiszemitizmussal, ami az életemet, munkámat gátolta volna. De ugyanakkor érzem, hogy egy "anakronizmus" vagyok. Amikor a külföldi nagy zenekarokkal dolgozom, általában felteszik a kérdést, hogy miért vagyok én Magyarországon, miért nem mentem el, mint Doráti, Ormándy, Solti, Reiner, Széll és a többiek. Nem értik, mit keresek itt, mikor a világutazó magyar zsidó karmesterek szinte mind kivándoroltak. Közvetlenül a halála előtt Solti Györggyel hosszan beszélgettem erről, és úgy látta, hogy én szerencsés ember vagyok. Azt mondta: mi mindannyian ezt szerettük volna, amit maga megcsinált, létrehozni egy nagy magyar zenekart, amelyik ott van a világ zenei porondján, de a történelem nem adott erre lehetőséget. A maga számára már adott, amiről mi ábrándoztunk, hogy ne kelljen választani a világ és Magyarország között. Én erre azt mondtam, hogy igen, igen, de a Fesztiválzenekar nehéz körülmények közt, gyakran ellendrukkerek gyűrűjében működik, mire Solti barátságosan vállon veregetett, és azt mondta: "Ugyan már, maga ezt ki fogja bírniÉ"
MN: És kibírja?
FI: Ki. Hiszen a zenekar már húsz éve fennáll. Néha úgy éreztem, hogy a magyar zenei élet kivet magából, de túléltem. A közönségünk egyre nő, a hangulat remek, élünk. Kibírtuk. És kibírjuk.
