tévésmaci

Körteróka, kiskakas

  • tévésmaci
  • 2022. november 2.

Film

Amikor Sztupa és Troché mindenhol visszaszempillantókat szereltek fel, a „mindenholt” csak szűkített keretek között volt tanácsos értelmezni.

Nem a világon mindenhová szereltek fel visszaszempillantókat, nem is ebben vagy abban az országban, földrészen, faluban vagy ilyesmi. Bár, egyfalunyinak könnyen lehet, hogy megfelelt az a mennyiség, amelyet, mondjuk így, közvetlen környezetükben kihelyeztek. A közeli világvárosban magasodó székházuk minden szegletébe, zegébe és zugolyába, minden berendezési tárgy sarkaira és szegleteire, gépjárműparkjuk összes egységének a legváratlanabb alkatrészeire, a sűrűn használt útvonalaik egy-egy titkos pontjára, ahol az avatatlanok józan feltételezés szerint nem is számíthattak ilyesmire, s ha véletlenül mégis kiszúrták a rafináltan felhelyezett visszaszempillantókat, hát, jól rájuk csodálkoztak: jé, egy visszaszempillantó, hogy kerül ez ide. De ennyivel nem is volt elintézve a dolog, mert korukat messze megelőző műtárgyak voltak ezek a visszaszempillantók. Kábé úgy kell őket elképzelni, mint a mai személyautók anyósülése előtti lehajtható napellenző tükrét, amelyet egy kis ajtócska elhúzásával lehet láthatóvá tenni, vagy éppen a laptopok beépített kamerája elé felragasztható – ugyancsak elhúzható – kvázi objektívsapkát, melyet azon óvatos felhasználók keresnek a boltokban, akik szeretnék elkerülni, hogy gépük kamerája az intim pillanataikban ellenük forduljon, de skype-olni azért akarnak. Ezek persze csak hasonlatok, hol volt még a korszerű autózás, hol volt még a személyi számítógép. A világ épp a teljesen váratlan német újraegyesítésen csodálkozik, tudniillik a nyugatnémet labdarúgócsapat egy magdeburgi játékos (bizonyos J. S.) góljával lett világbajnok. Ráadásul e kis ajtócskák Sztupa és Troché visszaszempillantóin távvezérléssel működtek, olyan meg ma sincs, ennyire futuristák ők egyébként a mai napig. De nem sokat vesződtek az állítgatásukkal, a székházukban, ahol a legtöbb visszaszempillantó volt felszerelve, rendszerint az összes nyitva állt, az útközben, a parkban, a színházban, moziban kirakottak behúzott ajtóval figyeltek, s csak akkor nyíltak ki, ha Sztupa vagy Troché megnyomott egy zsebükben lapuló valamin valamit, gombot nyilván. A dolognak amúgy voltak élvezetes pillanatai, például amikor kiszerelték a kis tárgyakat, Sztupa és Troché végig énekeltek, s a daluk, bár más volt a szövege (visszaszempillantó, visszaszempillantó, sej, visszaszempillantó), és nagyon más a dallama is, de mégis úgy hangzott-zengett, mint az Indulj, munkaverseny, gépek hangja zengjen. Nagy kohóban szikra pattog, szegecselő csattog, kattog kezdetű és tartalmú induló. Vagy az, amikor Ómafa jött fölfelé a székház lépcsőjén, és a visszaszempillantók erdejében külön jött az alsó lábszára és a felső, külön a teste és a feje, még élvezetesebb volt ez a tagoltság a földszinti kirgiz-sorrentói pékség tulajdonosnőjének érkezésekor.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Nem elég német

Szigorúan véve nem életrajzi film ez az alkotás, minden fontosabb sorsfordulat benne van ugyan, de a rendező ambíciója nagyobb: újraértelmezné a Kafkáról kialakult, őt egyfajta komor vátesznek kijáró áhítattal megalkotott képet – az életművet nem átértékelve, hanem átélhető kontextusba helyezve.

Kinyíltak a hóvirágok

A gyerekek a fal felé fordították a lakásban azokat a fényképeket, amelyeken felnőttként láthatók. Vannak emlékeik abból az életükből, naggyá lett bútoraik, tárgyaik is folyton gondot okoznak nekik. Látták magukat a tükörben, megvan az élmény, ahogy elérhetetlenné válik a felső polc, de nehezükre esik az emlékezés.

Hunn, új legenda?

A tárlat fő kérdése nem az, hogy milyenek voltak ténylegesen a hunok. Inkább az 1500 éve folyamatosan létező, izgalmas, zavarba ejtő és örökké változó Attila-legenda kusza szövevénye bontakozik ki előttünk.

Irigységmonológ

A zenés darab egy, a „semmi közepén” lévő buszmegállóban születő belső monológ. Akár a Forrest Gumpban, csak itt az elfogadás békéje helyén az elégedetlenség indulata áll. Hősünk, úgy tűnik, egyszer már járt ennél a kissé misztikus elágazásnál. Életé­nek első fele az egyik irányba elindulva nem vezetett sehová, és most, amikor ismét itt ül a megállóban, már nem biztos, hogy indul járat az ellenkező vonalon.

Kik vagyunk mi?

Bár a választás lehetséges kimenetelére vonatkozó vélemények, spekulációk, kinyilatkoztatások jelentékeny hányada alapján azt hihetnénk, hogy voltaképpen már csak az kérdés, hogy kétharmada vagy csupán sima feles többsége lesz-e a Tisza Pártnak a leendő Országgyűlésben, ezúttal képzeljük el azt, hogy Orbán Viktor megnyeri az április 12-i választást.

Három méterrel a tenger szintje alatt

Április 13-a, hétfő reggel. Még csípős a tavasz, de lassan vége a fűtési szezonnak. Mindenhol kialvatlan emberek, a munkavégzés akadozik. Minden második ember csalódott. Elcsalódott, mondják, elcsalták! Többen szervezni kezdik a kivándorló bulikat. Mások csöndben csomagolnak.