Film

Kszi, Simon

Film

Az LMBT-témájú filmek többsége jobbára csak a keserves, szégyenteljes előbújásról szól. Az elfojtásról, az abuzív szülőkről és a társadalom megvetéséről szóló műveket elnézve valós igényként merülhet fel, hogy készüljön végre egy könnyed, hétköznapi film, amelyben egy meleg fiú úgy csetlik-botlik, ahogy azt az átlag rom-komokban meg közepesen giccses tinifilmekben szokás. Nos, a Kszi, Simon mindezt többszörösen is túlszárnyalja.

Igaz, Greg Berlanti is a coming outot teszi a történet vezérfonalává, de olyan érzelmi intelligenciával, friss humorral és arányérzékkel dolgozik, hogy arról csak a néhai John Hughes (Tizenhat szál gyertya, Nulladik óra, Meglógtam a Ferrarival), a 80-as évek középiskolai miliőjének krónikása juthat eszünkbe. Berlanti erőlködés és modorosság nélkül éri el azt, amivel sok sorozat küzd (Riverdale, 13 okom volt, Hea­thers): reprodukálni Hughes szinte enciklopédikus korrajzát egy évtized tinikultúrájáról. Simon és barátai mindent megtapasztalnak az on- és offline zaklatástól kezdve, a hétköznapi rasszizmuson át az amerikai középiskolák sajátos bulizási szokásaiig. A Kszi, Simon nem szerelmesedik bele önnön fontosságába – végig megtartja egyszerű, de ötletes narratív ívét (Simon nyomoz titkos meleg levelezőpartnere után, és a három lehetséges jelölt kilétének megfelelően változik kissé a cselekmény is.) A film szelíden, néha egy kis giccsel tanítgat, de a természetes színészi játék, a keresetlen romantika és a hasonló témájú amerikai filmektől szokatlan diszkrét önirónia ellensúlyozza az apró hibákat.

Forgalmazza a Fórum Hungary

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.