az IKEA-katalógusból kilépett svéd család tanúja lesz egy mesterséges lavinának a sípályán, és az erősnek, odaadónak hitt családfő (a már az Äkta Människorban is Ken baba-szerű Johannes Kuhnke puszta külsejével is millió gondolatot ébreszt korunk férfiképéről) szeretteit hátrahagyva elfut. Mint kiderül, a lavina nem jelentett valódi veszélyt, viszont Tomas futása igazi lavinát okoz: hogy tud a család és ő maga együtt élni azzal, hogy a családfő tulajdonképpen nem férfi? Nemcsak a „férfi” pozícióját látjuk meginogni (Tomas tekintélyének visszaállítása érdekében férfias virtusok fitogtatásával tölti a hátralévő játékidőt), hanem a „családét” is. Tomasék körül többféle alternatív együttélési modell is felbukkan: poligámia, nyitott párkapcsolat, melyek mintha eleven, ironikus negatívjai lennének szinte valószínűtlen idilljüknek. De a családban tumorként növekvő bizalomvesztés megfertőzi ezeket a kapcsolatokat is.
Ugyanakkor Östlund filmjében a lavina valami másfajta metaforaként is felfogható: a kulturáltnak tűnő társadalomba betolakodik a rég megzabolázottnak hitt természet, s előhozza az emberek eltemetett ösztöneit. A szereplők ezeket a társadalom által elutasított ösztönöket engedik szabadjára: az életösztönt, a dühöt, a promiszkuitást. Vagy csak az ösztönökkel igyekeznek magyarázni hitványságukat: a gyávaságot az életösztön erejével, a hűtlenséget a párzási ösztönnel? A szereplők egymás szeme láttára szégyenülnek meg (ám mindig találnak maguknak és egymásnak is mentséget), lecsupaszított, hitvány valójukban viszont csak a társadalom szélén élők látják őket: a gyerekek és a személyzet.
Forgalmazza a Cirko Film – Másképp Alapítvány
