Forever

„Halál minden életkorra és alkalomra! Akasztás által, görcsben, tüdővészben, kaszabolás, nyakazás, fulladás által és hiányos táplálkozásból kifolyólag! Minőségi mészárlás, méreg és gyilok! Dupla halál duellumban!” – Tom Stoppardtól persze elegánsabb, mint egy mezei krimisorozattól, de a lényeg egyezik.

A Forever annyi halálnemet és annyi klisét gyömöszöl magába, hogy az örökkévalóságig lehetne sorolni. Egy „tökéletesen szokványos nyomozó plusz fura figura” páros detektívmeséjéről van szó: egy rész egy ügy. A truváj az, hogy a különc egy halhatatlan New York-i halottkém. Amikor a hóhért hiába akasztják, ugye. Nem a Duncan Macload-féle ügy ez, nem hadonásznak karddal, nem kell levágni egymás fejét; delikvensünk folyton átéli éppeni halálát, csakhogy újjá is születik, azon 35 éves Ioan Gruffudd-i formájában. Ez itt a bolygó hollandi meséjének újradolgozása, ráadásul főszereplőnk Henry Morgan néven fut, aki ugyan sosem volt holland vagy hajóorvos, de legalább korszakban stimmelő tengerész. Bármekkora blamának is hangozzék mindez, megkapó a naivság, és kellemes a fekete humor. Bolygó hollandink lazán viszi a vállán az egészet, mert csupa báj az eddig halálait lajstromba szedő, skálán kielemezgető gyászhuszár. Végül is volt korszak, hogy a Hegylakót is szerettük, és felemelő néha nem húscafatokként hörgő vagy fényben csillámló halhatatlant látni. Nem váltja meg a világot, saját magát pláne nem. De el lehet így bolyongani egy darabig, még ha tudjuk is, hogy mi járja a hollandiról: amilyen gyorsan feltűnik, el is tűnik.