London megöl engem - Woody Allen: Kasszandra álma (film)

  • -- bogi -
  • 2007. december 20.

Film

A környezetváltozás jótékony hatása már legelső londoni filmjén érződött. Bár Allennél korábban is gyilkolásztak a szereplők, a Match Point Raszkolnyikov Jr.-ja sehogyan sem illett a megszokott karakterek klubjába.

Ez a gyilkos kedvű törtető a műfajok pontosan felparcellázott vidékéről érkezett, és úgy tett, mint minden rendes noir-hős: feljebb bukott és megbűnhődött. Allen hasonló ambíciókkal ruházza fel új filmjének két főszereplőjét is, de ezek, bár Londonnak ugyanazon kispolgári-munkás környékéről jönnek, jóval puhányabbak elődjüknél. Nem rossz fiúk, kifejezetten jó testvérek, a családi ebédekre is hazajárnak. A gépzsírból ki sem látszó autószerelő az egyszerűbb lélek, neki megfelelne az apai minta, a kis ház, a sörhas, feleségnek pedig a saját kasztjából való pincérlány, csakhogy tetemes a kártyaadósság, és nem túl szerencsés a sör és a nyugtatók keverési aránya sem. A boldogságra mégis esélyesebb, mint a másik fiú, aki jóval kifinomultabb ízléssel ugyan, de elég homályos üzleti elképzelésekkel mozog a világban. A családi étkezőben úgy feszül mögöttük a Mike Leigh-életműből átemelt tapéta, mint örök mementója annak, hogy hová is valók valójában: az alsó középbe. De a csaj, akire az urizáló báty hajt, a felső közép felé teper: költséges nőcske, megtartásához aligha elég a műhelyből kölcsönvett Jaguar. A dúsgazdag nagybácsi épp jókor érkezik egy kiadós pumpolásra, de ezúttal ő is kérne valamit cserébe. Hát ezért volt a sok fáradságos előkészítés, a precízen unalmas jellem- és miliőfestés, hogy Allen egy keresztapai szívesség súlyával tesztelje a kispolgári állóképességet. A nagybácsi vagyona veszélyben, de egy szívességgel még menthető. Ami a horrorfilmekben a "mindjárt visszajövök, csak leugrok egy sörért", az az efféle drámákban a "meglátjátok, úgyis minden rendben lesz". Súlyos dramaturgiai gikszer volna, ha a sörös élve visszatérne, és a dolgok valóban rendben alakulnának, ilyen hibára pedig még Allen sem képes, bár szemmel láthatóan nagyon igyekszik. Szemben az amerikai nagybácsival, a fausti alkut fontolgató fiúknak nemcsak az anyagi, de a lelki teherbírásuk is csekély: hiányzik belőlük a ravasz meghúzásához és a következmények elviseléséhez szükséges lelki rugalmasság, és némi alapvető deviancia is. Allen filmjéből pedig a szellem és az eltökéltség hiányzik, hogy elinduljon végre abba az irányba, amelybe Philip Glass filmzenéjének thrillermotívumai mutatnak. De nem indul, vagy ha igen, azt ímmel-ámmal, műkedvelő módjára teszi.

A Best Hollywood bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.