Elhozta az Arany Pálmát Cannes-ból, legutóbb pedig a legjobb európai film díjával távozott az Európai Filmakadémia gálaestjéről. A román új hullám vezéralakjának kikiáltott rendezővel sokszorosan díjnyertes (és erősen Oscar-esélyes) filmje, a 4 hónap, 3 hét, 2 nap hazai bemutatója kapcsán beszélgettünk.
*
Magyar Narancs: Tanárként dolgozott, mielőtt rendezésre adta volna a fejét. Mit tanított?
Cristian Mungiu: A kommunisták alatt nem folytathattam filmes tanulmányokat. Azokban az időkben csak úgy kerülhetted el a másfél éves katonai szolgálatot, ha egyetemre mentél. Nem voltak illúzióim afelől, hogy vidékiként bejuthatok a filmfőiskolára. Köztudott volt, hogy csak a bukarestieknek van esélyük, és még a kegyeltek köreiben is öt évre előre le voltak osztva a helyek. Mivel gyerekkorom óta írogattam, kézenfekvő volt, hogy valami olyasmit tanuljak, aminek köze van a nyelvhez, az íráshoz. Végül a román-angol szakon kötöttem ki, az egyetem elvégzése után pedig gyerekeket tanítottam. 21 éves voltam, amikor megbuktak a kommunisták, már egyetemistaként értek a változások.
MN: Miket írt?
CM: Főleg fantasztikus történeteket.
MN: Science-fictiont?
CM: Nem sci-fit, inkább valamiféle Kafka-szerű prózát, nem létező világokban játszódó történeteket. 16 évesen kezdtem publikálni, később pedig egy diákújság munkatársa lettem. A rendszer az ilyen és ehhez hasonló lapokkal demonstrálta, hogy igenis létezik szólásszabadság Romániában. Mindenről írhattunk, kivéve persze a politikát. Ebben az időben főleg riportokat készítettem. Az újságírás jó iskola volt, megtanított arra, hogyan lehet elmesélni egy összefüggő történetet. Az itt szerzett tudás később a forgatókönyvírás során is kapóra jött, sokat segített, hogy ne vesszek el a részletekben. Tudnom kell mindig, honnan hová akarok eljutni, s ha ez a filmen nem is érződik, a történeteim precízen kidolgozott szerkezetet követnek.
MN: Ha jól számolom, épp az idő tájt kezdett el riportokat készíteni, amikor a filmje is játszódik.
CM: Jól számol, a film története ugyanarra az időszakra esik, mint amikor én újságíróként dolgoztam. Abban a közegben rengeteg történethez hozzáférhetett az ember, akár személyesen tapasztalta őket, akár a kollégák mesélték. Még ma is, ha a kezembe veszek egy újságot, ami elég gyakran megesik, történetekre vadászom. Nem az extravagáns, látványos sztorikra, hanem a hozzám közel álló, hétköznapi történésekre. Ezekben keresem a filmre való részleteket.
MN: Az illegális abortusz témájára is így talált rá?
CM: Arról az esetről, amit a filmben feldolgoztunk, már régóta tudtam. Egy lány mesélte el nekem, akivel valóban megestek a filmben történtek. Mint filmesnek könnyű dolgom volt, mert így nemcsak a részleteket ismerhettem meg, hanem az érzelmi reakciókat is. A történetet, ha úgy tetszik, készen kaptam, de már csak a forrásaim védelme miatt is fikcióvá kellett gyúrnom a valóságot. Emellett a legfontosabb feladatom az volt, hogy megtaláljam a szereplők motivációit, hiszen bármilyen hitelesek voltak a beszámolók, az ő nézőpontjuk érvényesült bennük. A forgatókönyvvel végül tavaly készültem el, miután alapos kutatásokat végeztem a Ceausüescu-éra illegális abortuszait illetően. Már kész voltam az első változattal, amikor egy véletlennek köszönhetően ismét találkoztam azzal a lánnyal, akivel a filmbeli dolgok megtörténtek. Megmutattam neki a könyvet, úgy éreztem, szükségem van a véleményére.
MN: Mindenki számára illegális volt az abortusz?
CM: Csak abban az esetben engedélyezték, ha az anya elmúlt 45 éves, vagy ha legalább négy gyermeke volt már. Minden más esetben csak illegálisan lehetett elvégezni. A szabadon választott román kormány az első intézkedések között számolta fel ezt a rendszert. Annak azonban, hogy 1966-tól 1990-ig illegális volt az abortusz, máig ható következményei vannak, a tilalom eltörlését követő első évben például közel egymillió abortuszt hajtottak végre Romániában.
MN: Találkozott azokkal is, akik végrehajtották az illegális abortuszokat?
CM: Fontosnak tartottam, hogy a színészek találkozzanak is néhányukkal. Nemcsak a technikai részletek alapos megismerése végett, hanem azért is, hogy saját szemükkel lássák, milyen cinikus távolságtartással, érzelemmentesen nyilatkozik némelyikük a tetteiről. Erkölcsi megfontolásoknak nem volt helyük ezekben a történetekben, az egyetlen dolog, ami számított, hogy lebukás nélkül megússzák. A filmmel azonban nem a felelősöket akartam kijelölni, csupán egy olyan helyzetet akartam megmutatni, ami kihat a mostani életünkre is.
MN: És hogyan élnek ma, amikor az abortusz legális?
CM: A megfelelő felvilágosítás hiányából következik, hogy sokan még ma is úgy tekintenek az abortuszra, mint a fogamzásgátlás egyik praktikus módjára.
MN: A 4 hónap, 3 hét, 2 nappal sorra nyerte a rangos nemzetközi fesztiválokat. Idén miben látja a fesztiváldivatot?
CM: Mindegyik fesztiválnak megvan a maga profilja. Van, amelyik a szociális érzékenységet díjazza inkább, mások a politikai témákat. Úgy látom, inkább az üzenetekre adják a díjakat, mint magukra a filmekre.
MN: A cannes-i díját is hasonló megfontolásoknak köszönhette?
CM: Merem remélni, hogy nem így történt. Cannes-ban inkább a stílusra figyeltek, és nem a filmben boncolgatott témára. Eddig háromszázezren látták a filmet Franciaországban. Azt mondják, Kieslowski óta ilyen magas nézettséget kelet-európai filmnek nem sikerült elérnie. Míg Olaszországban például másról sem kérdeztek, mint az abortuszról, Franciaországban a kérdések nyolcvan százaléka a film stílusát érintette. Ebből gondolom, hogy a díj a filmnek szólt, és nem a felvetett kérdéseknek.
(Kritikánkat lásd a Visszhang rovatban.)
