Film

Mamma Mia! Sose hagyjuk abba

  • 2018. augusztus 26.

Film

Üzletről van szó: kifacsarni még egy kis aprót az egykor világsikerű popzenekar slágerlistás dalaiból írt, nem kevésbé világsikerű vállalkozás részleges megismétlésével. A feladat nem volna bonyolult, ha lenne másik húsz ütős ABBA-nóta – de nincs, ürül a spájz, harmadik részre már nem volna egy közepes melódia sem. Ha a rendezés a táncikálás látványossá szervezésén túl figyelne arra is, ami az első részt kiemelte a szokványos musicalek közül: az emberi viszonylatok, motivációk, érzelmek humorral átszőtt, hiteles megjelenítésére. Ha akadna a szkriptben egyetlen eredetinek látszó jelenet, figura, poén. Ám jellegtelen, közhelyes feldolgozásban újracsócsálni Donna Sheridan első részben már kitárgyalt, terhességbe torkolló ifjúkori csapongásait álmai szigetén akkor is hervasztó ötlet volna, ha tehetséges fiatal színészek vezetnék elő, nem pedig azok a minimális kisugárzással sem rendelkező, a Brosnan–Firth–Skarsgård trió önironikus modorosságait reflexió nélkül utánozni próbáló szépfiúk, akikre rábízták. Náluk is kínosabb az ifjú Donnát műkedvelő színvonalon túljátszó címlaplány, aki nem csak azért nem tudja megidézni Meryl Streepet, mert nem hasonlít rá.

Másfelől mégis eldöcög valahogy a teljesen kiszámítható történetecske, és még mindig ott van az a pár idősebb színész, aki miatt megéri félretenni a bosszankodást, ha palira lettünk is véve. A végére pedig nem csak Meryl Streep jelenik meg, a sztori szerint amúgy már elhunyt Donnaként, de (egy értelmezhetetlen szerepben) Cher is, hogy kieressze még mindig fantasztikus hangját.

Forgalmazza a UIP–Duna Film


Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.