Film

Manifesztum

Film

Az idea halhatatlan és mindenkié. A kiáltvány paradox módon egy időhöz és helyzethez kötött szövegtípus, melyet a film rendezője, Julian Rosefeldt elszakít saját kontextusától és szerzőjétől, hogy megalkossa a „kiáltványok kiáltványát”.

Cate Blanchett tizenhárom szerepben hangjával, testével és arcával lehel életet a szövegekbe, melyek a társadalmi pozíciójukban, nemükben és világnézeteikben eltérő karaktereken (punk, hajléktalan, gyári munkás, tanárnő, tudós) átfolyva demonstrálják, hogy a manifesztum nem a műértőké, hanem a népé. Blanchett hol parazita, aki színészként eszközül használja a szöveget, hol alázatos médium, aki csak a gondolat közvetítője. Szájából a szövegek hol imaként, hol gyászbeszédként, hol leckeként hangzanak jelentésüket elveszítve és más formában visszanyerve. A hangnemeknek és a helyzeteknek ez a különös keveredése, az irónia és a komolyság összemosása posztmodern gesztussal minden kiáltványt azonos szintre hoz, de a következő pillanatban visszaadja értéküket azzal, hogy egyszerre mutatja őket puszta szövegszerűségükben és műalkotásként. Rosefeldt és Blanchett együtt mutatják meg, hogy nemcsak a kiáltvány ihletésére született műalkotások, hanem maguk a kiáltványok is művészi értékkel bírnak, és a kimondott szó (talán van olyan manifesztum, melyet még soha nem szavaltak el) szinte szertartásos jelleget ad ezeknek a halottnak/történelmi dokumentumnak hitt szövegeknek.

A néző nem is tudja igazán, mi ennek a zavarba ejtő vizuális anyagnak a megfelelő helye: a mozi vagy a múzeum?

Forgalmazza a Cirko Film – Másképp Alapítvány

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.