Kevin Smith látta a jövőt. Nem azt, amiben megfáradt kismesterként sunnyog valahol New Jerseyben, hanem azt, amiben a popcornmozi megint szép lesz, de nemcsak a szépsége, hanem feltűnő okossága okán is téma lesz - a művelt társaságokban is. Kevin Smith megjövendölte, hogy eljön egyszer Dante és Randal országa, egy olyan világ, melyben a Shop-stop két filmteoretikusának szavai értő fülekre találnak. Mert Dante, de még inkább Randal (ő volt a videotékás) megmondta: A jedi visszatérben szereplő második Halálcsillag minden bizonnyal alvállalkozói rendszerben épült, minden körülmény - úgy a munka nagysága, mint a határidők szorossága - arra enged következtetni, hogy a birodalmiak külső vállalkozók bevonásával voltak kénytelenek felgyorsítani az építkezést, hogy a Halálcsillag időben kulcsrakész állapotba kerüljön. Christopher Nolan (portrénk a rendezőről itt olvasható) részben ezzel az alvállalkozói szemlélettel hozott újat a batmanológia területén. Kisdoktoriját (Batman: Kezdődik) azzal szerezte Batmanből, hogy a képregényvilágok színes, de nehezen megfogható ködképei alá betolta a valóságot. Míg a jégpáncélon nindzsák képezték magukat, és a világ tetején mesebeli kék virágok nyíltak, addig Batman föld alatti barlangjának minden egyes tárgyához megvolt a jótállási jegy - alighanem a hű komornyik/office manager Alfred asztalfiókjában. Nolan képregénynyelven fogalmazott, heroizmus, pátosz, humor ért össze ebben a beszédben, miközben arra is volt gondja, hogy minden egyes szöggel és lelki motívummal elszámoljon. Semmi sem a semmiből jött, láthatatlan beszállítók sokasága adott hitelt ennek a világnak, de soha annyi fogaskerék - városházi, bírósági, rendőrségi, alvilági alkalmazott, könyvviteli és egyéb szakember - nem tűnt fel a színen, mint Nolan nagydoktorijában, A sötét lovagban. Az univerzum látványos mértékben kitágult, a valóság tort ült a képregényes huncutságok felett, a kék kékebb lett, sötétebb és zavarosabb, és még a poénok is bedurvultak. Ceruza és ember látványosabban azóta sem talált egymásra, mint Joker híres antréja során.
Fotó: Warner Bros.
Az első részben emelt masszív szobortalapzatra, mely bizonyosan azért készült, hogy idővel Batman kapaszkodjon fel rá, a biztos befutó helyett Nolan egy l'art pour l'art főgonoszt, a gonoszságot a gonoszság kedvéért űző ínyencet, egy megállíthatatlan káoszügyi referenst emelt. Jokerre cserélni Batmant nagy truváj volt, stratégákhoz méltó húzás, de a legjobb az egészben - Heath Ledger játékán túl - mégiscsak az volt, hogy Joker megfejtetlen maradt. Merész tettnek hatott, egy ekkora filmtől mindenképpen, hogy senki sem állított be egy Szondi-teszttel, hogy a közönség megnyugtatására megfejtse, mitől tikkel a gonosz. Ehelyett az nyert megállapítást Batman és a gothami anyák megszomorítójáról, hogy ő maga a Szondi-teszt, bárki és mindenki a pakliból. A sötét lovagot úgy őrzi az emlékezet, hogy Nolan minden kísérletre hatost dobott, s bár el lehetne szőrözni a részleteken, még ennyi év után is ünneprontás lenne mást állítani, mint hogy igen, eseményszámba menő film született. Az ünnepi hangulat és a sok köszönőbeszéd azonban nemcsak a második rész gyengéit feledtette, de az első rész erényeit is. A Batman: Kezdődikkel Hollywood a legjobb arcát mutatta meg, minőségi tömegszórakoztatásból tartott mesterkurzust, míg A sötét lovag gigászi rekordkísérlet volt; képregényfilm ilyen felkészülten még sosem lobbizott a komolyan vehetőségért.
A rekordkísérlet sikerült, csak a sorozatnak nem sikerült kihevernie a hatalmas sikert. A sötét lovag - Felemelkedésben Nolan a nagyokhoz méltón, úri előzékenységgel cselezi ki magát. Elsőként azzal, hogy kétfelé indul meg egyszerre. Az egyik kezével bonyolít (újabb és újabb alvállalkozók jönnek), a másikkal meg elvarr (régi szlogenek és szereplők térnek vissza). Akcióból keveset mutat (viszont amit mutat, az elsőrangú), felesleges szereplőkből ellenben sokat. A korhangulat megint beelőzi a képregényvalóságot, ám ezzel megint csak magát rúgja bokán a rendező, mert az még neki sem megy, hogy az egyik percben még az Occupy Wall Street alig burkolt megidézése folyik, a másikban viszont épp egy föld alatti börtönt rejtő kútból igyekszik Batman kimászni valahol a mesés és időtlen Indiában. A legjobban még egy új jövevény, a Macskanő simul bele - úgy emberileg, mint szuperhősileg - e széttartó, túlzsúfolt világba, de akárcsak a főhős maga, ő is néha elvész a balladai félhomályban.
Nem titok, Nolan búcsúzik Batmantől, részéről a denevér letudva, tovább tehát nem lehetett húzni, hogy valóban a címszereplő lépjen fel a szobortalapzatra, de Joker, mintegy végső tréfájaként, jól bezavar a búcsúbuliba. A hiányával büntet. Ugyanaz a rémület, mely Joker veleszületett, kreatív aljassága láttán ült ki a szereplők arcára, inkább megmosolyogtató, sőt egyenesen teátrális, ha a rémület kiváltója csupán egy futottak még martalóc. Bane, e gázmaszkban végződő hústorony nem több mint ígéretes edzőpartner, s bár súlyos testi sértésekre képes (roppanásig feszíti Batmant is), közel sem az a súlycsoport, mint Joker, a pengét nyelt bonviván. A sötét lovag - Felemelkedés az alvállalkozók és alepizódok epikus, össze nem álló mozija, melyben sehol egy méregképes főgonosz, aki káoszt vágna a rendben. Abban a rendben, melyet ezúttal nem Batman belső útja, hanem a trilógiakészítés megannyi szükségszerűsége diktált.
Forgalmazza az InterCom
