Egy krimit sem olvas el, néz meg az ember kétszer gyors egymásutánban. Nemcsak a végső kérdésre (ki a gyilkos?) tudjuk a választ, hanem mindenre, mert az amerikai The Killing a történettel együtt átvette a dramaturgiát - amely három fő szálat sodor egybe: a Larsen lány gyilkosa utáni nyomozást, az áldozat családjának iszonyú szenvedését és a polgármesterségért folyó kampányt -, a figurákat, de még a vágóképeket is. Ráadásul olyan színvonalú remake született, ami az örvendetesen feljavuló újvilági sorozatiparban is párját ritkítja.
Remek ötlet volt Koppenhágából Seattle-be tenni át a helyszínt, a város különböző madártávlati képeit a jelenetek között két évad alatt sem lehet megunni. Jól sikerült az átfordítás a helyi viszonyokra és politikára is, az előjogokat élvező indiánok és a kaszinójuk a szigeten egyenesen telitalálat. A színészválasztás szintúgy tökéletes a jobbára ismeretlen, de annál hitelesebb arcokkal. Az összesen huszonhat epizód között óhatatlanul akadtak gyengébbek, de a feszültség végig kitartott, és egyszer sem merült fel az a gyakori eset, hogy a néző már csak megszokásból vagy a pénze után futva marad a képernyő előtt.
Az Egy gyilkos ügy Killing felől érkező látogatói csak ámulnak és bámulnak az első epizód láttán. Az amerikaiak úgy castingoltak, hogy ki hasonlít legjobban a szerepet adó dán színészre! Jé, ezek még neveket is megtartottak (a család maradt Larsen, a főhős, Sarah Lund nyomozó Sarah Linden lett)! De túlesve a hasonlóságok és azonosságok leltárba vételén arra jutunk, hogy nincs itt semmi látnivaló, lehet továbbhaladni.
Csakhogy éppen ez az egy tőről metszettség hozza elő a nagy, mardosó kérdést, hogy mi lesz itt az indiánok helyett. Már ennyi is elég lehet, hogy kitartson az ember, hogy aztán a második epizódtól furcsa helyzet álljon elő. Felismerjük, hogy a Forbydelsen és a Killing ámbár erősen hasonló, mégis két önálló, önmagában is értékes, figyelemre méltó darab. A Killing csont nélkül amerikai film, nem játszódhatna sehol másutt, és ugyanezt mondhatjuk el az Egy gyilkos ügyről is. Persze a remek dán színészeknek is oroszlánrészük van abban, hogy hiába tudjuk előre (többé-kevésbé), ki kicsoda, ki mit tett és mit nem tett, érdeklődve követjük a szereplők életének eseményeit, a sorsuk alakulását. De ami ennél is fontosabb: mindkét sorozat saját világot teremt, amelyet onnan kinőtt és oda tartozó alakok népesítenek be. Az új nézők előtt egy izgalmas bűntörténet bontakozik ki az epizódok során, de a killingisták is megtalálják a számításukat, mert amit elvesztenek a réven, az visszajön a vámon. Azokról a kulturális és mentalitásbeli sajátságokról van szó, amelyeket mindkét részről híven és részletezőn adnak vissza az alkotók.
Ami pedig a Killing és a Forbydelsen erényeit illeti... már kiemeltük a színészeket, de jó munkát végeztek a rendezők és az operatőrök is. Én ezúttal a forgatókönyvíróknak adnám a pálmát. Ritka dolog, hogy amikor 20 közel egyórás, illetve 26 bő negyvenperces epizódot kell anyaggal és horoggal ellátni, ilyen kevés legyen a kényszerűségből, jobb híján előrántott mellékszál, és ennyire tiszteletben tartsák a történet integritását, belső logikáját. A nagy nóvum itt a Larsen család ábrázolása, amire legjobb tudomásom szerint még nem volt példa gyilkos után nyomozó sorozatban. Az áldozat rokonai legfeljebb mellékszerepet játszhatnak - amennyiben nem közülük kerül ki a tettes, vagy nem forralnak véres bosszút. Az ő műfajuk szinte kizárólagosan a melodráma, ott marcangolhatják egymást és magukat, zuhanhatnak szét és/vagy épülhetnek újra kétórás időkeretben. Itt viszont a gyilkos utáni hajsza és a politikai párviadal mellett s attól elválaszthatatlanul megrázó látlelet készült a veszteség, a gyász, a frusztráció, a keserűség, az önvád hol egymást követő, hol egymást súlyosbító stációiról, amelyek emberfeletti próbára tesznek egy hétköznapi, boldog családot.
Egy gyilkos ügy az AXN műsorán keddenként, este tíztől.
