Truman Capote a reneszánszát éli. Hogy másodvirágzásának - a stúdiók közötti ipari kémkedésen túl - mi az oka, nem tisztünk kideríteni, elégedjünk meg a ténnyel, hogy az Oscar-díjas Capote után most itt A hírhedt, mely elődjéhez hasonlatosan az író fő művének, a Hidegvérrel c. dokumentumregénynek a keletkezéstörténetét meséli el.
Filmünk mottója a nyitó képsor: Gwyneth Paltrow egy bárban könnyed profizmussal énekel a szerelemről, hangja azonban váratlanul elcsuklik. A közönség, melynek soraiban ott ül Capote (Toby Jones) is jó barátjával és mentorával (Sigourney Weaver), kínosan feszeng, láthatóan megérzi, hogy a dalocska banális szövege valóban felkavarta a dizőzt. Paltrow mégis visszahozza a sírból a produkciót, rátalál a hangjára, és ezzel mintegy el is bizonytalanítja a nézőit: lehet, hogy a kínosnak vélt közjáték az előadás része volt csupán?
A jelenet a film folyamán többször is visszaköszön, elszenvedője azonban már nem az énekesnő, hanem az anekdotázgató és elszótlanodó főhős, aki regénye megalkotása közben a saját bőrén tapasztalja, hogy miként táplálkozik egymásból a realitás és a fikció. Merthogy a McGrath-féle Capote-filmnek ez a gondolat a vezérfonala: miközben írónk a valóságot műalkotássá gyúrja, képtelen kivonni magát annak hatása, pontosabban a kansasi család egyik gyilkosának (Daniel Craig) vonzereje alól.
Míg a Capote hideg, narcisztikus, manipulatív címszereplője a tökéletes forma utáni vágyától hajtva minden emberit alárendel a művészetének, A hírhedt főhőse, ha próbál is így tenni, alkalmatlan erre. Miközben a regény alapjául szolgáló kansasi mészárlással szórakoztatja a New York-i társasági elitet, szellemesen ecseteli az elkövetők jellemét és küllemét, kifigurázza a helyieket, riposztozik az írótársaknak, kiveszi a részét a pletykálkodásból, már rég nem ugyanaz az ember, aki előtte volt.
A hírhedt jóval érzelmesebb biopic, mint a Capote volt. Ez utóbbi főszereplője, a művészet oltárán mindent feláldozó Philip Seymour Hoffman mintha megérdemelné a sorsát, azt, hogy elfojtott érzelmei végül maguk alá temetik és örök szótlanságra kárhoztatják, ellentétben Toby Jonesszal, aki az érzékenységét az extremitás álarcába csomagolja, és addig-addig játszik a tűzzel, amíg meg nem ég.
Ha más is a hang, mindkét film ugyanarról regél: a kivégzés napján nem csupán az elkövetők haltak meg a bitófán, az író is velük halt, aki a film eleji énekesnővel ellentétben soha nem talált már vissza a realitásból a fikció világába.
Forgalmazza a Fórum Home Entertainment
