Film

Jancsó Miklós egyik legközelebbi barátját és alkotótársát a mester munkamódszeréről és személyiségéről kérdeztük.

Meghalt Philip Seymour Hoffman. 2006-ban beszélgettünk vele, mielőtt Oscar-díjat kapott a Capote címszerepéért.

A rendezőtől elköszönő cikkeink sorában most Galkó Balázs, az „Öreg” számtalan filmjének visszatérő szereplője búcsúzik atyai jó barátjától – sírva-kacagva, árván maradva.

A rendezőre emlékező cikkeink sorában a kolléga, egy későbbi, ma zenitjét élő filmrendezői generáció kitűnő képviselője rója le tiszteletét személyes és megindult hangon.

92 éves korában elhunyt a legnagyobb magyar és az egyik legnagyobb európai filmrendező. Friss írásaink elkészültéig elsőként egy hallatlanul izgalmas régebbi interjúval emlékezünk rá, amelyben a magyar filmek mellett Orbán Viktor politikájáról is kifejtette véleményét.

Február 8–12. között immár hetedik alkalommal rendezi meg berlini Collegium Hungaricum (CHB) filmes programját, a Cinema Totalt a német fővárosban.

A tv-előfizetés határozott előnye, hogy mérhetetlen mennyiségű haszontalan, akarjuk mondani, érdekfeszítő csatornával találkozunk egy egyszerű távkapcsolós szörfölés nyomán. Mi most – némileg habozva – hármat választottunk ki a legmeghökkentőbbek közül, pedig higgyék el, nehéz volt a választás!

Csütörtökön megjelenő lapszámunkban Harvey Keitel kiáll a hetedik művészetért: interjúnkban Tarantino felfedezője és Scorsese korai kedvence elítéli a pénzes melókat, és elmeséli, miért intett be a producereknek, amikor azok egy nőt akartak ráerőszakolni.

A magyar animáció úgymond aranykoráról dokumentumfilmet készíteni, hihetnénk, nem nagy kunszt, aztán, ha számot vetünk az évek, az alkotók és a mesék már elsőre is rettentő számával, máris világossá válik, micsoda filmtörténet született a Pannónia Filmstúdióban - anno.

Nyilvánvaló, hogy a horvátokkal, majd Boszniában és Kosovóban vívott, katonai, morális, egzisztenciális értelemben egyaránt totális kudarccal záruló háborút és a háborút követő, hazudozással, önfelmentéssel és tömeggyilkosok mentegetésével terhelt időszakot szerb részről nem az a generáció fogja vizsgálat tárgyává tenni, amelyik szenvedő vagy tevőleges résztvevője volt az országot a kilencvenes években eluraló erőszaknak.

Amikor Sztupa és Troché eladták a keresztnevüket, rövid gondolkodás után a szovjet piacot vették célba, ami egyszersmind fekete is volt. Nyugat-Európa tele volt legális keresztnévfelvevőkkel és -elosztókkal, az első mindjárt itt állt a vasfüggöny túlsó oldalán, Nickelsdorfban, s Bécsig volt még három másik, kifejezetten a kelet-európai csempészárura szakosodtak, de a magyar eladóknak nem nagyon nyílott ott pálya, mert még a Gézával sem nagyon lehetett labdába rúgni mondjuk egy Borisz vagy Oleg mellett.

Létezik-e még filmkritika? Vagy soha nem is létezett? Nem veszett el, csak átalakult? Csak a presztízse veszett el? Talán csak most virágzik igazán? Érdekli egyáltalán az olvasókat? És főképp: mi a filmkritikus? Tudományos elemző vagy hivatásos rajongó?

Frissen bemutatott rövidfilmjei ürügyén beszélgettünk támogatási struktúráról, Filmalapról és az MTVA-ról, múltbéli sikerekről és a jelenkori araszolásról.

Amikor Sztupa és Troché söröztek, csajoztak is, törvényszerűen. Bár az első körben nyilván pasizniuk kellett volna, hisz amíg a Kígyó utcából a Batthyány térig eljutottak, metróval, öcsém, csak férfiak szólították le őket, de azok váratlan sűrűséggel. Váratlan, nem váratlan, ezen lehetne tépelődni, mert az úgy volt, hogy szereztek húsz dollárt. Ez egyfelől nagy pénznek számított, a krakkói Pewexben már Levi'st lehetett kapni érte, másfelől kicsi, mert a Kígyó utcai Intertouristban nem árusítottak farmernadrágot, viszont a dobozos sört volt pofájuk egy dollárért adni, ami már akkor is pimaszságnak tűnt (a trójai háború előtti korokban járunk egy távolodó galaxisban).