„A rasszizmus elleni világnap alkalmával megrendezett filmnap hírneve és minősége egyre nőtt az elmúlt négy évben” – mondta a megnyitón Theresa Bubbear brit nagykövethelyettes. Csak remélni tudjuk, hogy ez így van, és így lesz ezután is, és hogy a nagykövetség és a Szubjektív Értékek Alapítvány nem fárad bele a most is tapasztalható érdektelenségbe. Az ingyenes vetítésekre 2-3 tucatnyian voltak kíváncsiak: a Toldi moziban zajló programot több szempontból lehet kritizálni, de hogy a filmek ne lettek volna közérthetőek és közérdeklődésre számot tartóak, azt nehéz lenne állítani.
Ha azonban a szervezők egy hosszú távra épített brandben gondolkoznak, akkor muszáj volna szigorúan figyelniük arra, hogy a bemutatott dokumentumfilmeket ne csak a téma adekvátsága, hanem a szakmai színvonal alapján is szűrjék. Hiszen az teremtette meg például a hasonló profilú Verzió dokufeszt közönségét is, hogy a látogató tízből nyolcszor filmes szempontból is eredeti feldolgozását kapja az emberi jogi témáknak. (Most a nagyterem három vetítését követtük, a kisterem programjáról – Tollfosztás; Holdújév fesztivál 2013; Zene a rasszizmus ellen [ZARE] – sajnos nem tudunk beszámolni.)
Természetesen az anyag ereje sokszor képes elhomályosítani a feldolgozás esendőségét. Ez történt a Romédia Alapítvány Auschwitz-rekviemjében is (rendező: Asbót Kristóf). A film a roma holokauszt megidézésére vállalkozik, ugyanakkor ezt természetes és maximálisan helyeselhető módon nem kívánja elválasztani a holokauszt általános botrányától és történeteitől – így viszont a szerkezet fókusztalanná válik. A címet Roger „Moreno” Rathgeb nagyzenekari művétől kölcsönözték, a Müpában bemutatott előadás zenéje és képei tagolják a visszaemlékezéseket (erről lásd a zeneszerzővel készült interjúnkat http://magyarnarancs.hu/zene2/kiirtasra-szant-nepek-hangjai-82209). Az érzelmes-pátoszos zene még beilleszthetőnek tűnt, de képileg és gondolatilag is visszatetsző, ahogy a zenekart és a faltól falig vezénylő karmestert igen egyszerűen animált lángnyelvek nyalják körül újra és újra. A túlélők emlékezései azonban ezeket a kifogásokat zárójelbe teszik. A francia Jacques Altman például felidézi a kísérteties jelenetet, amelyre valószínűleg csak ő emlékszik már a világon. Amikor a haláltábor romáit kiterelték a rámpára, és ők nekiestek az őröknek, mert tudták, mi vár rájuk. Amikor megindultak ellenük a tankok. Amikor Jacques Altmannak kellett összeszednie, amit a lánctalpak meghagytak belőlük.
Nem kevésbé megrázó, de a feloldás illúzióját kínáló pillanat volt, amikor a vetítést követő beszélgetésen Fahidi Éva és Brodt Erzsébet – két mosolygós hölgy – elmesélte: ők testvérként tekintenek egymásra, hiszen együtt voltak a táborban, ahol a családjukból mindenki meghalt. Bársony János, a film szakértője arra emlékeztetett, hogy míg a zsidókat eltemették, neveiket feljegyezték, addig a nyilasok által legyilkolt cigányok temetetlenül fekszenek jelöletlen tömegsírokban, és az önkormányzatoknak, kormányzatoknak esze ágában sincs kezdeni valamit a testükkel és az emlékükkel.
Ezen a ponton vált világossá, hogy bár a brit követség hangsúlyozta: szigorúan politikamentes rendezvényre jöttünk, de ez ma Magyarországon megvalósíthatatlan. Hiszen amíg a holokauszt előkészítésében eminens buzgalommal részt vevő magyar államigazgatás felelősségének belátása politikai viták tárgya, addig elkerülhetetlenül politikai kontextust kap minden emlékezés. Így például Fahidi Éva története, aki elmondta, mi volt az „utolsó magyar búcsúszó” a kegyetlen és cinikus csendőröktől, mielőtt a vonatuk elindult Kassáról: „adjatok ide minden értéket, mert ahova mentek, úgyis megölnek titeket”.
Szintén kibeszéletlen témát feszegetne a Duna Televízió 2009-es dokusorozata, a Miért éppen Magyarország? (rendező: dr. Gyarmati-Paor Zoltán). Az itt élő bevándorlókról keveset tudunk, lenne mit pótolnia ennek a kétségkívül jó szándékú vállalkozásnak, de a szemléletmód és a képi világ elképesztő anakronizmusa nem sok teret nyit a párbeszédnek. A Budapesten élő iraki családról megtudjuk, hogy „a nyugat modernsége és a kelet vallásossága” egyszerre jellemzi őket, hiszen tévét néznek, de imádkoznak is. A kilencvenes évek elejének tévéadásait idéző animált háttér előtt, az X-akták sejtelmességével sokkoló zenei aláfestéssel nyilatkoznak a szakértők. Amikor az idős pszichológus arról beszél, hogy a csador nekünk azért furcsa, mert mi magyarok szeretjük, ha egy nő csinos, és lehetőleg miniszoknyában flangál – nos, ekkor szívesen bújnánk csador alá magunk is. A második részt (egy kubai zenészről) már nem merjük bevállalni, bár az egész sorozat közhelyes konklúziójával nehéz egyet nem érteni: a bevándorlók beilleszkedése nemcsak rajtuk múlik, hanem a befogadó közegen is.
| ||
Ezek után igazi felüdülés Groó Diána mintaszerű munkája. A Regina Jonas életét bemutató film azzal a máig eleven konfliktussal indul, amely a nők rabbivá válását kíséri a zsidó közösségekben. Az első női rabbiról egyetlen fotó maradt fenn, így a rendezőnek nem csupán komoly levéltári kutatásokra volt szüksége, de teremtő képi fantáziára is. Az archív berlini felvételek lassításával, kimerevítésével és vágásával saját világot teremtett főhőse köré. A narráció minimális, inkább a nagyszerű színészek által felmondott visszaemlékezések és levelek rajzolják ki ennek a rendkívüli nőnek az alakját, aki a náci Németországban küzdötte végig a rabbivá válás folyamatát, míg végül hivatását az utolsó pillanatig gyakorolva a theresienstadti lágerben érte a vég. Utána Kelemen Katalin rabbi részvételével zajló beszélgetés külön öröm, de közben már gyülekeztek a Viharsarok premierjének nézői, hogy ott folytassák, ahol a IV. Emberi Jogi Filmnap közönsége abbahagyta.
Toldi mozi, március 20.
