Film

A titokzatos szerető

  • - kg -
  • 2014. március 27.

Film

Dickensre van kereslet, a Charing Cross Road antikváriusainál is jó pénzért (1 fontnál többért, 2 fontnál kevesebbért) adják A Pickwick Klubot, de érdemes tartani az egész életművet is. Ugyanez filmes téren úgy fest, hogy olykor egy jónevű művész jelentős büdzsével és nagy színészekkel nekimegy a Twist Olivérnek (legutóbb Polanski), a Karácsonyi éneknek (legutóbb Robert Zemeckis) vagy a Szép reményeknek (legutóbb Mike Newell, de százszor jobb a BBC sorozata).

És ezzel el is érkeztünk Ralph Fienneshoz, e Dickens-ügyben duplán is érdekelt művészhez, aki a Newell-féle Reményekben még színészként domborított komoly arcszőrzettel (korabeli barkó), saját rendezésében pedig magát a szerzőt alakítja komoly arcszőrzettel (korabeli körszakáll). Fiennes merész interpretációjában láthatjuk Dickenst fésülködni és vizelni, fél lábon ugrálni és London nyomornegyedeiben ihletet gyűjteni, továbbá hiú celebritásként páváskodni, színpadon színészkedni, rajongóitól övezve felolvasni, saját magát idézni, és láthatjuk feleséget elhagyni és fiatal szeretőt behálózni. E behálózással induló kapcsolat (a célszemély egy jó, de szegény házból való ifjú rajongó) részletei adják ki Fiennes filmjének egészét, ám a makacs részletek csak nem akarnak filmmé összeállni. Egyenként viszont szemrevaló jelenet valamennyi; hol egy pazar születésnapi torta, hol egy korabeli, az író kertjében elterülő bernáthegyi, hol pedig Dickens ékszernek is beillő inggombja lopja el a show-t. Meglehet, Fiennes nem egy inggombról akart mesélni.

A Vertigo Média bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.