Film

Amikor Sztupa és Troché söröztek, csajoztak is, törvényszerűen. Bár az első körben nyilván pasizniuk kellett volna, hisz amíg a Kígyó utcából a Batthyány térig eljutottak, metróval, öcsém, csak férfiak szólították le őket, de azok váratlan sűrűséggel. Váratlan, nem váratlan, ezen lehetne tépelődni, mert az úgy volt, hogy szereztek húsz dollárt. Ez egyfelől nagy pénznek számított, a krakkói Pewexben már Levi'st lehetett kapni érte, másfelől kicsi, mert a Kígyó utcai Intertouristban nem árusítottak farmernadrágot, viszont a dobozos sört volt pofájuk egy dollárért adni, ami már akkor is pimaszságnak tűnt (a trójai háború előtti korokban járunk egy távolodó galaxisban).

Van, amikor a kevesebb több. Még akkor is, ha a kilencvenes évek elején érezzük magunkat, mert a beszélő állatokból hiányzik a CGI. Még akkor is, ha minduntalan a kínos élő szereplős fantáziamesék (A legenda, A végtelen történet vagy a Fantagiro) képi világa köszönt ránk.

A túláradó, ám kétségtelenül hatásos giccs már elavult, ezért az alkotók mindenféle körmönfont módszerekkel igyekeznek tompítani a kiszámítható cselekmény és a gátlástalan hatásvadászat okozta csömört.

Az új generációs Disney- és Pixar-filmek újradefiniálták az animációt. Etalonná váltak, melyekhez képest minden, más stúdióban készített munka hátrányból indul. Ráadásul rétegzett humorukkal, valamivel komplexebb narrációjukkal nyitottak a gyerekeket moziba kísérő felnőttek felé is.

Pannóniából szemlélve, ahol hogy is fordulhatna elő, hogy felelős államférfiakat alkalmi partnerekkel lásson el egy rátermett vállalkozó, szinte érthetetlen az az erőfeszítés, amellyel az állam egyik erőszakszervezete (a titkosszolgálat) akadályozni igyekszik, hogy a másik erőszakszervezete (a rendőrség) felgöngyölítsen egy politikusokat kiszolgáló prostituálthálózatot.

Feldíszítettük a házat, lefagyott a kezünk, kicseréltük a karácsonyi izzósorokat, összevesztünk a családdal, hogy már megint ferdén lóg az a girland. Ha mindez megvolt, és a gyereknek is megmagyaráztuk, hogy a Mikulás-Télapó-Jézuska hármasból éppen ki hozza a karácsonyt meg a videojátékot, akkor leülhetünk végre "a képernyő elé".

Amikor Sztupa és Troché találkoztak a kantörpével, elsőre félelmetes látványt nyújtott: kantáros nadrágot és dobtáros géppisztolyt viselt, mindkettőt vállán átvetve. Troché agyán halványan át is futott, hogy tán jobban tennék, ha nem ellenkeznének, de Sztupa voltaképpen már a köszönés helyett azzal kezdte, hogy mi ám rohadtul nem hiszünk el semmit.

Sehol sem tudnak olyan erőszakolt életörömmel és kétségbeesett életéhséggel, ugyanakkor dekadens eleganciával rohadni, mint olasz filmekben. Valóságos zsánert képez az egyébként egytől egyig szerzői munkák hada, Paolo Sorrentino most Oscarért nevezett artisztikus búsongása is bőségesen merít Fellini és Antonioni (továbbá Pasolini, Ferreri, Scola, sőt Olmi és a Taviani testvérek) vonatkozó munkásságából.

Ötévesen kezdte gyerekszínészként. Ott volt a jachton, amikor Natalie Wood belefulladt az óceánba, ott volt, amikor Michael Cimino karrierje a magasba szárnyalt, majd kettétört, ott volt, amikor Quentin Tarantino befutott. Idén A hét pszichopatában láthattuk a hazai mozikban. A Szarvasvadász, a Ponyvaregény, A mennyország kapuja vagy épp a Batman visszatér 70 éves, Oscar-díjas sztárjával a Torontói Filmfesztiválon beszélgettünk.

Mától vetítik a mozik Stuart Blumberg filmjét Mark Ruffalóval, Tim Robbinsszal és Gwyneth Paltrow-val a főszerepben. Kritika.

December 22-én a szellemét idézik meg az Átrium Film-Színházban, január 2-től pedig maratoni vetítés kezdődik a filmjeiből. A filmes pszichedélia 83 éves királyát Párizsban értük el telefonon.

Elérkezett az idő, vagy azt is mondhatnánk, hogy a jóslat beteljesült. A halódó művészmozi-hálózat újabb bezárásra ítélt áldozata 2013-ban a Tabán mozi lett.

Amikor Sztupa és Troché tömegesen fordultak elő, nem azért kellett érzéki csalódásról beszélni, mert valójában mindig csak ketten voltak, hanem azért, mert amikor rengetegen zúzták, kismillió Sztupa volt ugyan, de csak két Troché. Mégis úgy tűnt mindenkinek, akár ismerte őket, akár azt sem tudta, kicsodák, hogy mindketten ezrével rohanják le a városokat, falvakat. Sztupák és Trochék ereszkednek le a falakon, kiáltott fel egy kisgyerek vasárnap reggel, mikor a nagyapja horgászni vitte (köztünk szólva mindkettejük akarata ellenére, de a szülők voltak a főnökök). E kiáltás hatására átszakadtak a gátak, s elindult valamiféle lavina.

És lett egy lovunk. Aki - adjunk ez egyszer igazat az ifjú Csurka Istvánnak abban, hogy „a ló is ember” - 2007-től zsinórban tizenkétszer nyert,