Film

Hogy kiféle-miféle alak Irvine Welsh zsaruhőse, akit - mint trainspottingos társait is - elért a megfilmesítés, az már első fellépésekor kiderül. Pedig még nem szívott kokaint, még nem vett részt fojtogatós szexben kollégája feleségével, még nem szégyenítette meg valamennyi munkatársát, s még nem sugdosta hátsó - a hívott nő hátsójával kapcsolatos - gondolatait perverz vigyorral a telefonba.

Állami szerepvállalás nélkül eltűnhetnek az art filmek a mozikból, a kiszámítható és hosszú távú támogatási rendszer hiánya a forgalmazókat és a mozik üzemeltetőit is súlyosan érinti. Ha így marad, nemcsak kevesebb film lesz, de néhány art mozi is lehúzhatja a rolót.

Érdemes megfigyelni, hogy a szobordöntés hogyan lesz fenyegető jelenséggé. Mindenekelőtt úgy, hogy a közszolgálati Híradó mindent háttérbe szorító, túlhangsúlyozott eseményévé válik.

Ha az ember túl sok filmet néz, egy idő után elkezdi foglalkoztatni mindaz, ami nem látható a vásznon: mikor esznek a földet megmentő hősök a többnapos hajsza alatt? Soha nem kell vécére menniük? És honnan szerzi azt a sok fegyvert, álkulcsot vagy hamis igazolványt a főszereplővé váló hétköznapi ember?

"New York attól hangos, hogy Woody Allen remekművel áll telő" - adták hírül manhattani forrásaink, és hát ki ne örülne a hírnek, hogy a taxik zaját végre elnyomja a kultúráról szóló diskurzus.

A rendező hit-remény-szeretet trilógiájának második darabja az év eddigi legfontosabb filmje.

Amikor Sztupa és Troché megálltak a sorompónál, a kocsisor reménytelenül hosszúnak látszott. Sztupa leállította a motort, hátradőlt, s lehunyta a szemét. Troché türelmetlenül körbepillantott, de azonmód meg is akadt a szeme valamin. A vasúti pályát szegélyező sűrű fasor (nyár volt, a lombok teljes erejükből bokrosodtak) egy helyütt foghíjasnak mutatta magát, tán két fa hiányozhatott, de lehetett az három is. Megcsillant az egyik sínszál, Troché le sem vette onnan a tekintetét: várta a vonatot.

Ül Orson Welles, elhízva, de nem elfelejtve a felkapott hollywoodi Ma Maison étteremben és sztorizik, mert erre még van kereslet - ezek a fehér abrosz melletti rosszmájú sztorik teszik ki a My Lunches With Orson című friss kötetet.

Kritikusunk egymás után nézte a rajzfilmeket múlt hétvégén, melyekben „a szórakoztatás és a kápráztatás ugyanúgy jelen van, mint az újító szándék és a megszokott, már-már avítt forma.”

Amikor Sztupa és Troché bolyongásaik során elérkeztek a városba, ahol csak villamosok jártak, szemük sem rebbent. Azt hitték, tudnak mindent, hisz ők is olvasnak bédekkereket, s a lapok kis színes hírein is általában rajta tartják a szemüket. Hallottak ők már eleget a messzi városról, ahol csak villamosok járnak, s különben is, mit nekik; bérkocsit, vagyis taxit nem használnak, a busz zajos, környezetszennyező és büdös kívül-belül, a troli tipikus komcsi vircsaft, s a nagyvárosok zöme földrajzilag nincsen olyan helyzetben, hogy hajójáratokkal oldja meg lakói és vendégei boldogulását.

Mi a közös a dán Niels Arden Oplev, a német Oliver Hirschbiegel és - csak hogy koreai példánk is legyen - a dél-koreai Kim Jee-woon munkásságában? Hát, csak annyi, hogy Hollywoodba érve úgy darálta be őket a rendszer, mintha nem is nemzetközileg ünnepelt rendezők, hanem kávéhordó gyakornokok lennének.

Nyerj jegyet a Mocsok című film premier előtti vetítésére!