Tévé

Másodlagos virágzás

Fábry

Film

A ráncfelvarrási hasonlatig nem merészkednénk el, de úgy látjuk, az átigazolási szünetben kétségkívül kozmetikáztak valamit Fábry Sándor televíziós show-műsorán.

Ám, hogy mindez mennyire vált a javára vagy a kárára, azt elég nehéz eldönteni, lévén a változtatások nem a döntő pontokon estek – amiért eddig is szerettük vagy nem szerettük az attrakciót, az gyakorlatilag változatlan, vagy olyan változtatások észlelhetők rajta, amelyek minden nehézség nélkül visszaigazíthatók, vagy tovább variálhatók. Magyarul: a lényeg a régi. Ilyenformán a megítélés sem lehet nagyon más az eddigieknél: aki szerette, nem szeret ki belőle most sem, de fordított irányú tömeges nézővándorlástól sem kell tartani.

Hiszen a nagy egészet tekintve ez a közszolgálati Fábry ugyanolyan, mint a kereskedelmi Fábry volt. Az apró módosítások azért sem izgathatják fel különösebben a nézőt, mert csupa olyan fazonigazítás sikerült, amit előre lehetett tudni, vagy engedjük meg: könnyű lett volna kitalálni.


De vegyük sorjában: konferanszában a főszereplő igyekszik kevesebb durva kifejezést használni, mert az nem „közszolgálati”. Mintha ezen múlna a közszolgálatiság, nem azon, hogy mit mond, hanem azon, hogy hogyan mondja. E terepen viszont azzal a problematikummal kell/kellene szembenézni (a műsorkészítőnek), hogy a Fábry-féle humornak döntő alapeszköze némi mocskos szájúság. Lévén ez a fajta előadásmód a meghatározó élményeit a múlt század hetvenes éveiben szerzők humora; Hofi-féle bratyizós kiállás bizonyos polgári hátterű anekdotázással feldobva, majdnem azt mondtam, korszerűsítve (ja, a korok már csak ilyenek, mászkálnak összevissza, ahelyett, hogy haladnának előrefelé, rendületlenül). Szóval Fábry előadói tudománya abban állt, első megérdemelt sikereit annak köszönhette, hogy a pronyót ügyesen és legfőként szórakoztatóan bagzatta a polgárival, amik együtt a viccesség mellé némi nosztalgiát is fialtak – marha nagy rizikó ebből a koktélból teljesen kivenni a káromkodást. Most szinte teljesen, jó, szinte, de mégis teljesen kivették, s nem szuperált: lehet erre azt mondani, hogy rossz napjaik voltak a szövegíróknak, s lesznek majd jobbak is, ez nagyon valószínű, de annyi mindenképpen biztos, hogy a szájkimosással megnehezítették önhelyzetüket. Kivált Fábryét.

Voltaképpen hasonló nehézségeket teremtettek maguknak a műsorkészítők azzal is, hogy megemelték a behívott vendégek… hogy is mondjam, az IQ szaladna itt ki, de tudja a fene, ki, hogy van ezzel, hadd maradjak meg a becsértéknél. Csakhogy e becsérték egyfelől egészen biztosan nem azonos a szórakoztatósági potenciállal, másfelől ugyancsak a műsorvezetőnek okoz gondot, állít akadályt, mert a könnybe lábadó áhítat nyilván rosszabbul mutat egy ilyen zsánerű show-műsorban, mint a hol többé, hol kevésbé finomra fogott lekezelő hang. Ha sérti a jó ízlést, ha nem, Fábry élvezhetőbb volt, amikor majmot csinált egy majomból, mint amikor benyal egy műkereskedőnek, mert az megvett egy hegedűt, s enged rajta játszani egy hegedűművészt, aki elő is adja rögtön a hatesztendős Mozart valami korszakos alapvetését – egy pont két hónapos sztori kísérőzenéjeként.

Sok szó volt arról, hogy a köztévén még drágábból készül ez a műsor, mint amennyibe a kereskedelmin fájt – ez sem döntő változás, a plusz huffok nyilván Boban Markovics bandájára és Rúzsa Magdira mentek el, de mire lenne jó egy ilyen műsor, ha még sztárok sem lennének benne (más kérdés, hogy mennyire ragyog ma magasan a szerb lakodalmas csillaga – szerintem inkább nagyon ciki).

Summa summarum, lehet ez még olyan is, mint régen volt, csak kicsivel több energia kell bele, végig kellene nyilván gondolni, hogy mit csináljon a tegnapok két közreműködő hőse, Szőke és Badár, mert most mintha csak azt mondták volna meg nekik, hogy ti vagytok a biztonsági/beengedő emberek, és csináljatok valami vicceset. Ők ugyan igyekeztek, de nem ment, ám ha valaki kitalálja, hogy mi lenne ott vicces, adott esetben éppen ők, akkor tán működhetne ez is.

S ezek voltak a belülről megoldható dolgok. Sajnos van egy külső problémahalmaz is, ami ráadásul úgy nehezíti hősünk dolgát, hogy változtatni sincsen rá sansza, ez pedig a politika. Kormánypárti humoristának lenni szívás, és kész. Mert olyan egyszerűen nincs, vagy túl nagyokat kell hazudni hozzá. Hofi is anno leginkább azért volt szerethető a célközönségének, mert jól megmondta. A célközönség most is ugyanaz: a megrögzött tévénéző. De Fábry Sándor nem mondja jól meg, alkalmasint sehogy sem mondja meg, új otthonában feltűnően kerülte első alkalommal a politikát. Az elkerülésből, sőt tömeges elkerülésből (malackodás+politika+cikizés) meg nem lesz feszültség, feszültség nélkül viszont nincsen műsor. Most sem volt.

Az első Fábry az m1-en halvány volt, mint a lepkefing. Szerintem kár.

M1, kéthetenként csütörtökön 21 órától.

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.