Van a Tranzitidőnek nagyjából két-három perce, amikor elhisszük, hogy itt valami komoly dolog fog történni, és esetleg egy minőségi tévéfilmet kapunk. Azonban ez a pár perc a film legelején van, amikor a vad szex előtt a pénzes vállalkozó és a szép kis szerető olyat veszekednek, hogy a fal adja a másikat, hogy aztán jöjjön a jó szeretkezés meg a kevésbé jó szívinfarktus, és a néző végképp azt érezze: mostantól közel egy órán át magára van hagyva.
| ||
Mert ritka nagy zagyvaság ez az egész; és a rendezőnek, Almási Rékának biztosan volt valami koncepciója is, ám ezt most nem igazán látni. Látni helyette a manapság már kicsit sem elmés cselekménybeli húzást, hogy a halott férfi csak félig halott, „az élet és a halál mezsgyéjén kezd lebegni”, és közben olyan szép mondatok hangzanak el, mint a „szembe kell nézned önmagaddal”. Lehetett volna talán egy kellemes kis (kamara)dráma a Tranzitidő, mert amúgy alig mozdulunk ki egy vidéki házból, de ez még nem ok arra, hogy az élet nagynak beállított kérdéseiről elmélkedjen idegtépően hosszan Trill Zsolt és Dér Zsolt. Utóbbi egyébként a „Segítőt” játssza, és e titulus megmagyarázását inkább nem is vállalnánk.
A Tranzitidő vállalja, és az utolsó jelenetben előállnak a magyarázattal, a meglepetéssel, ami egy huszadrangú bohózatocskában talán elég jól is mutatna, de miután a néző kemény perceket szenvedett végig, igen elkeserítő, hogy csupán az derül ki, a szívinfarktus mégsem annyira szívinfarktus, a szép kis szerető pedig mégsem annyira ártatlan.
| ||
Próbálkoznak azért a színészek, Trill Zsolt például a tévéfilm végére már nem is annyira merev, mint az első pillanatokban, de mit tudna szegény tenni, ha ostobábbnál ostobább mondatokat adnak a szájába? Kerekes Vica ugyanakkor olyan könnyedséggel mozog a képernyőn, olyan bájosan mondja el a szövegét, mintha éppen egy nemzetközi szuperprodukcióban volna. Csak hát közben a film jelentős része emlékeztet: ez közel sem egy szuperprodukció.
M5, december 10.
