„Így nem lettem szülésznő” - Sandra Hüller színésznő

Film

A Toni Erdmann hősnőjét alakító Sandra Hüllert Lipcsében értük el Skype-on, hogy a női humoristáktól Dieter Bohlenig sok mindenről beszélgessünk.

Magyar Narancs: A Toni Erdmann rendezője azt mondja, hogy a hírhedt amerikai humorista, Andy Kaufman videóiból merítette az ihletet. A színészeknek is fel kellett készülniük Kaufmanból?

Sandra Hüller: Kaufman híres birkózószáma a lányokkal kötelező volt. És az exnőjével készített interjú is. Meg a Saturday Night Live-os fellépései. A rendezőnk kíváncsi volt, osztjuk-e ezt a fajta humort, mert a film is ebbe az irányba megy.

MN: Andy Kaufman 1984-ben meghalt, de sokak szerint ez csak egy hoax, és itt él közöttünk. Ön melyik oldalon áll Kaufman-ügyben?

SH: Biztosat nem tudok, de azt igen, hogy ha Andy Kaufman él, akkor Elvis is él, és Bowie is. Sakkoznak Jimmy Deannel. Komikusokban az ízlésem főleg a nők felé tendál, nálam Amy Schumer és Kristen Wiig viszi a prímet. Wiig az abszolút csúcs, nincs nála viccesebb ember a Földön pillanatnyilag. A fiúk közül eléggé bírom Louis C. K.-t, bár olykor túl cinikus az én ízlésemnek. A helyi erők közül Christoph Maria Herbst és Olli Dittrich áll közel hozzám. És hogy egy nőt is mondjak; ott van Anka Engelke, és vannak új lányok is, de őket még nem ismerem eléggé.

false

MN: Egy karót nyelt, karrierista menedzsert játszik a filmben. Vonzotta valaha is a corporate életérzés?

SH: Az NDK-ban születtem, ott nem ilyen álmokat dédelgettek a gyerekek. Ha valami, akkor bába szerettem volna lenni. Meg kellett ígérnem a szüleimnek, hogy ha a színművészetinek valamiért befellegzik, kitanulok valami rendes szakmát. Hát, így nem lettem szülésznő. A megingás csak később jött el, már dolgozó színész voltam, amikor először komolyabban elbizonytalanodtam. Azóta is dédelgetek magamban egy kis álmot, hogy mit is csinálnék, ha nem színészkednék.

MN: Mit csinálna?

SH: Ez egy titkos álom.

MN: Nincs olyan kritika a filmről, mely ne tenne említést a Toni Erdmann két emlékezetes jelenetéről: az egyikben ön egy Whitney Houston-számot énekel teli torokból, a másikban meztelenül fogadja a kollégákat. Melyik volt a nagyobb kihívás?

false

SH: Az éneklés. Tombolt a forróság, és sokan voltunk a lakásban. Sokat kísérleteztünk, az első öt-hat felvételen még vesztesként, megadóan, szomorúan nyomom – amikor visszanéztük, láttuk, hogy ez így merő unalom, valami mást kell kitalálnunk. Hát, kitaláltunk valami mást, egy nem megadó verziót.

MN: Ami a popzene és a humor, ha nem is a szándékos humor találkozását illeti, létezik egy híres német találmány, Modern Talkingnak hívták, és a nyolcvanas években hódított.

SH: Gyerek voltam még, nem vállalom a felelősséget. Sem a Modern Talkingért, sem azért, mert volt egy LP-m tőlük; rongyosra hallgattam. Igaz, inkább a fiúk, mintsem a zenéjük vonzott. Hangsúlyozom, gyerek voltam még. Elnézést kérek mindenkitől! És önnek fogalma sincs, mit csinál ma Dieter Bohlen, de mi, németek nagyon is jól tudjuk. Ha bekapcsoljuk a tévét, Dieter Bohlent látjuk, ahogy mások énektehetségét zsűrizi. Ez azért egy veszélyes helyzet.

MN: A film híres, meztelenkedő jelenete nem okozott nehézséget?

SH: Az biztos, hogy a meztelenkedést nem tanítják az iskolában. Nem volt ilyen kurzusunk a színművészetin. Nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy azért voltak olyanok is a stábban, akik nem voltak meztelenek, mert hallottam én már olyan esetről is, amikor a rendező is nekivetkőzött, és így instruálta a meztelen színészeket. Ez lett volna csak az igazi rém­álom. Szerencsére a stábtagokon rajta maradt a ruha. Két napig forgattuk a jelenetet.

false

MN: A Rövidre vágva című Altman-filmnek van egy hangulatában hasonló, meztelenjelenete; Julianne Moore deréktól lefelé meztelenül veszekszik a fiújával, miközben vasaláshoz készülődik.

SH: És mi lenne a párhuzam?

MN: Hát, hogy a meztelenség nem a néző nyálcsorgatását szolgálja.

SH: Ritkaságszámba megy filmen, hogy a meztelenség valami teljesen hétköznapi dolognak tűnjön fel. Nekünk, nőknek, ha meztelennek kell lenni a kamera előtt, annak mindig valami szexuális tartalma is van. Nem úgy a Toni Erdmannban; ezért is szerettem annyira csinálni, mert itt nincs felfújva a dolog, vagy legalábbis nincs benne semmi szexuális.

MN: A közönség és a kritikusok nagy kedvence volt a film Cannes-ban, mégsem kapott semmit, mintha a zsűri megbüntette volna önöket. Gondolom, diplomatikusnak kell lennie, ha erről kérdezik.

SH: Nem tudom, mi történt, de nem kell diplomatikusnak lennem, senki sem kért ilyesmire. Ha nyerünk valamit, lehet, hogy fel kell mennem a színpadra, és arra nem álltam volna készen. Szóval, rendben van ez így. Ahogy nagy kedvencem, Kate Tempest mondja: It’s yours when you’re ready to receive it.

 

Interjúnk a Toni Erdmann rendezőjével itt olvasható.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.