Magyar Narancs: Budapesten tanult a Színművészeti Főiskolán, nyilván a fővárosban képzelte el a karrierjét. Ám Szegedre rendelték, és itt is ragadt. Hogyan sikerült megszokni a várost?
Király Levente: Amikor én végeztem a főiskolán, a minisztériumban azt a határozatot hozták, hogy minden végzős hallgatónak két évig vidéken kell játszani. Engem Komor István, a Szegedi Nemzeti Színház akkori főrendezője kérdezett, jönnék-e Szegedre, s nem sok választásom volt, jöttem. De úgy, mintha kést forgattak volna a szívemben. Leszálltam a vonatról, ahol az a borzasztó tér fogadott. Gondoltam, eldobott engem a Jóisten. De legalább a színház szép volt, gondoltam, valami majdcsak lesz. Bementem az irodába, megkérdeztem a művészeti titkárt, hogy hol fogok én lakni. "Édes Leventém, ahol tud. Kivesz egy albérletet, vagy elmegy szállodába, nem tudom" - válaszolta. Ennek hála fél évig laktam a Hungária Szállodában, amit aztán két évig fizettem vissza. De még aznap, amikor ilyen kedvesen üdvözöltek itt, nagy szomorúan a kis pakkommal kimentem a Tisza-partra. Szép volt nagyon, gondoltam, legalább ez megvan. Megláttam ott egy úszóházat, a hídon jött szembe egy ember, s kérdezte, keresek-e valakit. "Magamat keresem leginkább" - mondtam. Ez az ember azóta is barátom. Másrészt, akkor nagyon kevés fiatal színész volt itt, s amikor kiderült, hogy használható vagyok, olyan sokat és olyan sokfélét játszottam, hogy ha három Budapesten lettem volna, akkor sem játszottam volna annyit. Eljátszottam az összes nekem való szerepet, és az összes olyat, ami nem annyira nekem való, de el kellett játszani valakinek.
MN: De miért maradt?
KL: Mert rengeteg csodát játszottam itt el, és az én természetemmel Pesten a negyedét sem tudtam volna megcsinálni. De én soha szerepet nem kértem, és nem is adtam vissza. Rajongásig szerettem és szeretem a pályát, utána pedig megszerettem a várost. Az se semmi. Mert ez egy élhető város. Kialakult valami fantasztikus kapcsolat az emberek, a város és köztem, és nincs az a pénz, amiért én ezt bárkinek odaadnám.
MN: Prózai színészként végzett, hogyan lett táncos-komikus is?
KL: Egyszer megkérdezte Békés András, tudok-e táncolni. Nekünk a színművészetin azt tanították, hogy színész olyat nem mond, hogy valamit nem tud, csak azt kérdezi, hogyan csinálja. Attól kezdve majdnem az összes zenés darabban játszottam, de volt egy kikötésem: csak akkor vállalom, ha prózát is alakíthatok. Úgy játszottam Mercutiót, hogy közben táncos-komikus is voltam. Az első időkben nem is hívtak máshova Szegedről, aztán elterjedt, hogy használható vagyok, s akkor már hívtak, de akkor meg már én nem mentem volna semmi pénzért. Akkor már nagy, mély gyökereim lettek.
MN: Hogy úszta meg, hogy nem skatulyázták be se ide, se oda?
KL: Sokáig mondták olyan emberek is, akik nagyon ismertek, hogy táncos-komikus vagyok. A skatulyákba bele akartak tenni, de én mindig azzal tiltakoztam, hogy amit prózában teljesítettem, úgy néz ki, sikerült. Mikor fiatalember voltam, mazsola, akkor a Cseresznyéskertben játszottam a nyolcvanéves Firszet. Tudja, milyen érzés? Ehhez csak mechanikusan kell az öreget eljátszani. De én átengedtem magamon - éreztem, ahogy le van lassulva, nemcsak a keze meg a teste, de mindene. Ezért csoda ez a pálya.
MN: Használta a szerepeket mintának saját élethelyzeteihez?
KL: Nem. A saját életemből veszek át dolgokat a szerepeimhez, de a szerepeim nem adnak megoldást az életemre. Azt nem is akarnám. Ettől mélységesen elzárkózom. Civil ember vagyok, mint bárki más - a feleségemet úgy szeretem, mint egy civil ember, a gyerekeimet úgy szeretem, mint egy civil ember. Én ezt nem keverem.
MN: Milyen a jó rendező?
KL: Olyan, akinek az elképzelése arra a színészgárdára áll, arra a csapatra, ami van. Ha valaki túl akar nőni, és olyat akar másokra erőltetni, amit vagy nem tudnak megcsinálni - ez a ritkább eset -, vagy teljesen távol áll tőlük, az nem fog működni. Számomra az igazi rendező Gellért Endre, a Nemzeti Színház egykori főrendezője volt, aki meg merte csinálni, hogy a Peer Gynt rendezői példányát behozta nekünk, főiskolásoknak, akik benne voltak a darabban - ma már nem is tudom, hogy a rendezők csinálnak-e ilyet -, végiglapoztuk, és megbeszéltük, hogy ő mit szeretne. Körbe volt írva, le volt rajzolva, mi merre hány. Amíg ezeket elmondta, az körülbelül kilenc színészmesterség-órának felelt meg. S egy fél év után - akkor még annyit próbáltunk - behozta a példányt, leültünk, és megnéztük, mi valósult meg belőle. Azt látni, hogy ő hagyja a színészeit, hogy csinálják, járják be a tantaloszi kínokat maguk, végül úgyis oda tértek vissza, amit ő kitalált. Honnan tudta, hogy ez így lesz? Mert az volt az egyetlen igaz és jó megoldás. De nagyon szerettem dolgozni Sándor Jánossal, mert olyan intenzitást követelt meg, olyan színpadi jelenlétet, amit sokan elmismásolnak, és a rosta színész ezekbe belesüllyedt. Mindig tudott olyat mondani, ami segített továbblépni abban, ami abszolút nem az én egyéniségem. A Hegedűs a háztetőnt négy vagy öt évig játszottuk. Ott engedte, nemhogy engedte, forszírozta a lelkemet - valakinek van öt lánya, egy szigorú felesége, és az a kicsit tesze-tosza férfi nagyon szereti a lányait, és közben még beszélget az Istennel is. De azt nem tudja megemészteni, hogy a legkisebb leánya beleszeret egy nem zsidóba. Ez volt nekem nagyon nehéz - ha megérti az összes többit, akkor ezt miért nem. Azzal oldottam meg, hogy a saját lányomra gondoltam, az a kicsi madaram nem dalol semmit, csak ül csendben az ágyon - akarnám, adnám, de nem lehet, mert nem engedi a törvény. Megértettem. Na, ezek a csodák.
MN: Az operett könnyű érzelmi világa menynyire áll közel önhöz?
KL: Ez egyáltalán nem könnyű. Az nem úgy működik, hogy ez operett, a másik meg nem - a Bóni, az egy szerep. A lényeg, hogy mitől olyan, amilyen. Nem annyi csak, hogy jópofákat mond, hanem egy ember, aki nőmániás. Rengeteg ilyen van - meglát egy nőt, és dadogni kezd. Nem azért, hogy poénos legyen, hanem mert elindulnak benne azok a bizonyos nemi vágyak, és történik vele valami olyan, amit nem ért - valami eszelős. Mitől van az, hogy egyszer ebbe szerelmes, másszor abba? Attól, mert működik ez a férfias nemi ösztön. Nekem ezeket le kell fordítanom magamnak, mert soha nem akarok csak poént mondani. Ott volt a Rátonyi, minden idők legnagyobb Bónija, és nekem kiütéses volt a hátam, amikor csinálta a műsort. Mert nem volt mögötte semmi. Ez a legnehezebb táncos-komikus szerep. Mert leírva szar. Én mindent színháznak fogok fel, és ezért mindig kétségbe esem, hogy meg tudom-e oldani.
MN: Soha nem biztos magában?
KL: Soha. Kétségek között tépelődő ember vagyok azért, mert ez az egyik olyan hivatás, ahol a két centi nem mindig két centi - lehet öt, hat, hét, de az is lehet, hogy csak fél. S közben ugyanaz a munka van benne. Nem hiszem el, hogy én mindig jó tudok lenni, csak azt, hogy most sikerült. A rendező elvárásának és az én elvárásomnak össze kell jönni. Ha a rendező nagyon hülye, akkor én lyukra játszom.
MN: Ez azt jelenti, hogy még mindig lámpalázas egy-egy bemutató előtt?
KL: Egyfolytában. Amikor ez a mérhetetlen nagy megtiszteltetés ért, a feleségemnek térden állva köszöntem meg, hogy kibírt. Nem könnyű. Amikor az ember normál családi életet él, és akkor egyszer csak elszáll az agya, mert a kétségbeesést nem mindig lehet lenyelni vagy elhessegetni. Néha látható és borzasztó jelei vannak.
MN: Mit jelent a nemzet színésze cím?
KL: Annál többet, mint hogy élek. Ha nem lennék a nemzet színésze, akkor is ugyanaz lennék, aki vagyok, és most is ugyanaz vagyok, aki előtte. Legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy én fogom ezt elnyerni. Mert ez túl van az én csillagomon. Bármennyire is szeretnek engem itt Szegeden, ez Pesthez mérten vidék. Vidéki színésznek ilyen kitüntetést megkapni - amit sokan szavaznak meg egyhangúan, amihez valakinek először meg kell halni... Így, ahogy most, akkor is elsírtam magam. Egy színésznek nincs ennél több. Miután ez a pálya is olyan lett, hogy nem mindig az számít, ami azután történik, hogy a függöny felmegy - pedig ott kiderül minden, mert abban a pillanatban lehet látni, hogy mi őszinte, mi nem -, hanem sok más, ez egy nagyon nagy kitüntetés, sokan intézik, én már pontosan hallottam, kik fogják kapni. Aztán egyszer csak kiderült, hogy nem az, nem is amaz, hanem én. Akkor most mi van? Akkor most azt hiszem, hogy van Isten. Nem tudok másra gondolni.
