Ahhoz képest, hogy 15 évesen ő győzött az osztályban a "ki kerül legnagyobb valószínűséggel villamosszékbe?" szavazáson, a szoft pornók olasz csődöréből hamarosan mindenki Rockyja, Rambója lett. Újabban Toymaker Robert Rodriguez Kémkölykök-szériájának térhatású harmadik epizódjában. A nagy ívű mű bemutatója után a Velencei Filmfesztiválon "face to face" kérdeztük.Sylvester Stallone: Nincs semmi mondanivalóm, nem csináltam semmit, nem vagyok vétkes, nem indulok az elnökválasztáson!
Magyar Narancs: Tényleg, miért nem?
ST: Mert az a lehető legrosszabb állás. Főleg most, hogy egy sztár vezethet egy csődbe ment államot. Arnoldnak sok baja lesz ebből: ez nem filmforgatás, ez igaziban megy, ezt nem lehet megvágni, nem lehet kicserélni a befejezést, nem lehet kiválogatni a szereplőket, adva vannak. Bár tudom, Arnold imádja ezt a fajta munkát.
MN: Beszélt vele a politikai ambícióiról?
ST: Ühüm. Megkérdeztem, mi a fenének hiányzik neked ez a szarság? "Meeer` `zeretem", mondta. Hát, vigyázz, mit kívánsz magadnak! Én mindig úgy gondoltam, a politikusok született állatok. Külön faj. Ravaszak és vastag a képükön a bőr. Mindennap jól pofon üti őket a sajtó. Hozzájuk képest a színészek biztonságban vannak. De az is lehet, hogy tíz év múlva Britney Spears lesz az elnök.
MN: Mi a véleménye az iraki háborúról?
ST: Rémes. Három lányom van. Mások agóniája, fájdalma, az a sok pusztítás döbbenetes. Száz évbe telik, mire egy háború sebei behegednek, nem tízbe! A kultúrák sem alakulnak át ötévenként, inkább ötszáz év alatt. Ez az, amit egyes politikusok hajlamosak elfelejteni. Bizonyos szempontból világosan értem a háború mögött álló filozófiát, olyan ez, mintha egyesek a hasukra ütnének, na, csináljunk valamit, srácok. Ciklikus dolog, Korea, Vietnam, egyik a másik után.
MN: Akkor nincs több Rambo?
ST: Azt azért nem mondanám. Ha még egy Rambót készítenénk, annak olyannak kellene lennie, mint az első résznek: kis film, egy aprócska falu a helyszín, Amerikában, megdöglik a tehén az udvaron, az autó sem akar beindulni, tudja, kisszerű szinten tartani az egészet.
MN: Ma már tudatosan nem vállal erőszakos filmeket?
ST: Igen, nagyon ügyelnem kell erre. Tudja, mi a nagy gikszer? Ki a fenével vívjunk háborút? A hollandokkal? A franciákkal? Magunkkal? A pszichiáterrel? Az oroszokkal? Van még néhány variáció, aztán kifújt a mese. Az oroszoknak állandóan szabadkoznom kell: hé, srácok, ez csak egy film. Gondoljunk csak bele, Dolph Lundgren meg én harcolunk a hidegháború kellős közepén - ugyan már, az ilyet nem lehet komolyan venni! `k mégis bevették.
MN: És egy újabb Rocky?
ST: Írtam egy nagyon jó forgatókönyvet, ami fontos dologról szól: hogy mit jelent igazából részt venni az életben, és nem csak passzív nézőnek lenni. A történetben Rocky visszatér a ringbe, miközben az összes kritikusa azt mondja, meg van őrülve. Igen, ez a történet a szkepticizmusról is szól, meg arról, hogy elég bátrak vagyunk-e szembenézni a minket érő kritikákkal. Ez egy nagyon személyes film. De úgy néz ki, nem nagyon lesz belőle semmi. Irwin Winklert kell megkérdeznie, hogy miért. ` volt az első rész producere, nála vannak a jogok.
MN: Úgy tűnik, Rocky ugyanabba a szakaszba érkezett, mint ön.
ST: Igen, és nemcsak színészként, az életben is. Amíg fiatal csávó vagy, van még értelme a nagy hajtásnak. Magányos farkasként habzsolod az életet? Rendben. De amikor eléred az ötvenet, már csak azt tudod sóhajtani, uramisten, ez túl világi, semmi nem izgat már, megint egy újabb karácsony - és egyre halmozódnak az ilyen pillanatok.
MN: Megette a kenyere javát?
ST: Bizonyos szempontból igen. Szakmailag már nem tudok magasabbra szárnyalni. Mindent elértem. De ennek hatalmas ára volt: elkövettem azt az óriási hibát, hogy izoláltam magam. Egyszer csak azon kezd járni az eszed, hogy nem elég nagy a lakosztályod, hogy neked nagyobb limó jár, gyorsabb röpcsi, jobb taxi. Egy ideig jól elvagy ezzel, de aztán az egész összeomlik, mint egy kártyavár. És akkor szükséged van valami valóságosra. Most, hogy gyerekeim vannak, el sem tudok képzelni ennél nagyobb dolgot. Megérinteni a kislányom arcát, miközben alszik, és érezni a leheletét az ujjaimon - ez sokkal fontosabb, mint egy Oscar. Esküszöm, nem hantázok!
MN: Hogy bírja az egója?
ST: Amikor egy forgatáson végignézek a stáb többi tagján, megkérdezem magamtól: vajon mi a különbség köztem és köztük? Ezek az emberek hatszáz dollárt keresnek hetente, én meg milliókat. Jobb ember lennék náluk? Egy frászt! Szerencsésebb vagyok. Ennek a felismerése alaposan helyre tett. Leszálltam a földre. De én kapom a legjobb hotelekben a legcsillogóbb lakosztályokat. A színészek nem szenvednek. Bárki ilyet mond, baromság! Ez egy irtó könnyű meló. Ha egy színész panaszkodik, "a fenébe, itt állunk a zivatar kellős közepén és forgatunk", azt mondom, "jól van, fogd már be! Ide hallgass, milyen gyakran mész a halászhajóddal a vízre, és kap el egy tájfun? No látod, kispajtás, az egy kemény meló! Vagy mész lazacokat halászni a jéghideg tél kellős közepén? Nem. Akkor meg mit jártatod a szád? Az meló!" Mi, színészek nem fektetünk síneket, nem építünk utakat, nem harcolunk járványok ellen.
MN: De a Coplandban szimpla hatvanezer dolcsiért elvállalt szerepére csak rá meri mondani, hogy valódi munka?
ST: Hát, az tényleg kemény volt. Az emberek azt hitték, nekem annyi, hogy én már felhagytam az akcióval, mert elvállaltam ennek a kövérkés, kicsit butácska zsarunak a szerepét. Persze furcsa választás volt ez: Steven Martin simán eljátszhatta volna. Meg még egy csomó színész. Jim Carrey, mondjuk. A film készítői voltak annyira tökösek, hogy engem raktak oda. Amire senki az égvilágon nem választott volna engem Hollywoodban. Ma is örömmel nézem.
MN: A hírek szerint Tupac Shakur haláláról tervez filmet.
ST: Az agyamban már teljesen leforgattam. Most éppen a biztosítóval egyezkedünk. Azt kell hogy mondjam, ez a legképtelenebb helyzet, amivel egy filmet biztosító cég valaha is szembenézett: egy rohadt érdekes és veszélyes történetről van szó, amit nem egyszerűsíthetsz le egy szerelmi szálra vagy valami hasonlóra. Láttam egy dokumentumfilmet Tupacról a VH1 csatornán, és nem hagyott nyugodni a téma. A halálánál 150 tanú volt jelen. Las Vegas legszélesebb utcáján történt. Egy rakás gengszterrel beszéltem. Egyelőre úgy tűnik, hogy segítenek a munkámban. Van olyan, aki meg is nevezte Tupac gyilkosait. Én csak be akarom mutatni, hogy valójában mi is történt. Nem én mondom meg, hogy szerintem miről szólt az eset. Ez teszi az egészet izgalmassá. Nem akarok levonni semmifajta konklúziót. A történet végül nem ad kész válaszokat, így a néző úgy mehet haza, hogy a párját szekálja, te, szerintem ez volt a gyilkos, nem, szerintem az.
MN: Érdekes, néhány éve a Bérgyilkosokban Antonio Banderasszal még profi akcióhősök voltak. Gondolta volna, hogy hamarosan egy gyerekfilmszériában viccelődnek?
ST: Ha akkor megpendítem ezt a lehetőséget neki, jól kiröhögött volna. "Nem, mi túl szexik vagyunk ehhez." Attól tartok, hogy többé már nem.
MN: Miért nem sikerültek a korábbi vígjátékai (Oscar, Állj, vagy lő a mamám!)?
ST: Kétségtelen, hogy minden komikus akkor jó, ha békén hagyják, és engedik, hogy a saját ritmusában játsszon. Robin Williams vagy Jim Carrey tökélyre vitték a saját stílusukat és sebességüket. De amint Carreyt berakod a The Majestic című filmbe, és megváltoztatod a ritmusát, abból csak katasztrófa lehet. Az okos rendezők kiszúrnak egy jópofa srácot, látják, hogy van egy bizonyos beszédstílusa vagy egy sajátos érzéke a fekete humorhoz, és hagyják, hogy érvényesüljön a játéka a filmben. Az Állj, vagy lő a mamám! egy eszméletlenül sötét forgatókönyv volt. Az anya figuráját egy megveszekedett, kibírhatatlan spinének írták meg. Aztán kiötlötték, hogy ez így nem jó, meg kell változtatni. Előkerítették Estelle Gettyt, a világ legtündéribb hölgyikéjét. "De srácok, képtelenség, vele nem tudok üvöltözni" - panaszkodtam. És itt meghalt a komédia. Ugyanez történt az Oscarral. A címszerepet egy elképesztően szemét fickónak faragták. Hogyan adják ezt el Amerikában? Elcseszték az egészet.
Rodriguez azonban hagyott érvényesülni. A három karakterbe, amit játszom, belegyúrtam egy kis Kirk Douglast, a kopaszba egy kis Edward G. Robinsont meg Peter Lorre-t. És némi George C. Scottot meg a 70-es évek hippi attitűdjét. Jó kis mix lett.
Kriston László
