Magyar Narancs: A minap olimpiai bajnokainkkal beszélgetve megjegyezte: milyen jó nekik, hogy bevonultak a történelembe, ellenben ön levezet még pár műsort, aztán vége. Nem úgy hangzik, mintha tökéletesen meg volna elégedve önmagával.
Vágó István: Persze hogy nem, ellenkezőleg. De én ezzel már számot vetettem. A televíziózás efemer műfaj, borzasztó illékony. Nem baj, hogy nem maradunk meg az örökkévalóságnak. Milyen nagy dolog volt, amikor a százméteres síkfutás rekordja lement tíz másodperc alá. Ma ezzel a középmezőnybe sem lehetne bekerülni. Mégis feljegyzik, mert a sport fejlődése lineáris. A televíziózás nem ilyen. Ötven év múlva teljesen más lesz a stílus, az eszmevilág, csak röhögni fognak rajtunk. Ma például azt mondjuk: "két kedves néző írt nekünk a műsorba." Ennek a "kedves"-nek a hallatán a jövő emberét kirázza majd a hideg. Miért volna a néző kedves? A néző az néző.
| ||
MN: Ez nagyon cinikusan hangzik.
VI: Viszont érdekes probléma. Hadd mondjam el ezzel kapcsolatban a "Vágó-féle sejtést": a néző minden országban olyan embereket szeret látni a tévében, amilyen ő maga nem. Például A leggyengébb láncszem azért lehetett sikeres Angliában, mert egy olyan országban, ahol a hétköznapokban mindenki nagyon kedves a másikkal, egy műsorvezető durva volt a játékosokkal. Ez Magyarországon azért nem jött be, mert itt mindenki durva a másikkal. Ezt a képernyőn látni visszatetsző. A néző elvárja, hogy kedvesnek szólítsuk, mert valójában kevés kedves ember van ebben az országban.
MN: Elvállalta volna A leggyengébb láncszem nyíltan alázó műsorvezetőjének a szerepét?
VI: A kérdés konkrétan fel is merült. De azt javasoltam az RTL Klub vezetőinek, hogy ne vegyék meg a műsort, mert a magyar nézők nem viselik el azt a durvaságot, amelyet ők maguk nap mint nap gyakorolnak. Egyébként a műsorban megjelenő játékvezető szadizmusa olyan szerep, ami a játék lényegét nem érinti: ha a játékvezető megkérdezi, mi Franciaország fővárosa, és a játékos azt mondja, Párizs, akkor a játékvezető ezt elfogadja. Csak utána mindenkit jól lehord. Az igazán gonosz műsorvezető én vagyok, mert én nem fogadom el automatikusan a jó választ.
MN: Újabban szereti hangsúlyozni, hogy a kvízműsorban az intrikus szerepét játssza. Pedig az indulásakor erről nyíltan nem beszélt, és nem dorgálta ilyen sűrűn a játékosokat. A műsorpolitika változott, vagy az ön hozzáállása?
VI: Sokáig szerepzavarban voltam. Csak mostanában mondom ki ezeket a dolgokat, hogy a nézők számára tisztázzam a viszonyokat. Régen mosolygós, tanár bácsis játékvezető voltam, aztán a nézők elkezdtek nagyon utálni. Levélben, e-mailben és az utcán is értek atrocitások, a szememre vetették, miért vagyok ilyen gonosz. Úgyhogy egy nap leültem, és úgy döntöttem, nyíltan gonosz leszek. A játékosokat elkezdtem ellenfélnek szólítani, amire nem volt példa a hazai kvízműsorok történetében. Ez mindenkinek sokat segített, nekem is, a játékosoknak is. A szerepinstrukció nem változott, eredetileg úgy szólt, hogy kezdetben legyek barátságos, aztán körülbelül az ötödik-hatodik kérdésnél hirtelen változtassak attitűdöt, hogy a játékos teljesen megzavarodjon. Ekkor áll ott igazán pőrén, és így lesz a kvízműsorból valóságshow.
MN: Az nyilvánvaló, hogy a műsor nem a tudásról szól, de nem gondolja, hogy a tudásnak valamiféle hamis ideáját mégiscsak megjeleníti?
VI: Nézze, ez a játék a világ legnagyobb manipulációja. Az első kérdések nem azért olyan egyszerűek, hogy bemelegítsük vagy bemérjük a játékost, hanem azért, hogy otthon, amikor a család nézi, a 3 és 8 éves kor közötti gyerekek is meg tudják ezeket fejteni, és anyuka megsimogassa a buksijukat. Nem a játékos a fontos, hanem a néző. Később jönnek a nehezebb kérdések, melyeket a nagyobbak, majd a szülők tudnak megfejteni, végül a legutolsót a "család esze", a családfő. Az a nagy, de okos átverés, hogy a műsor végigjárja egy család tudásszintjét, tagokra lebontva.
MN: Ön ezeket a folyamatokat remekül átlátja, de mi a helyzet a nézővel?
VI: Neki ezt nem kell látnia.
MN: De a fejében összekapcsolódik a tudás meg a pénz.
VI: Nem így van. Mondok egy példát. Egyszer nyolcszázezer forintért adtuk fel azt a kérdést, hogy mi Zámbó Jimmy igazi keresztneve. Emiatt engem az értelmiség mélységesen ledorongolt. Pedig egyrészt a válasz megközelíthető nyelvi-logikai úton - azért Jimmy, mert Imi. Másrészt a kérdés önmagában cáfolja a feltételezést, hogy a műsorban a tudást preferáljuk, hisz ez az információ nyilván nem "tudás". Ugyanakkor a nézők nagy többségének az érdeklődését érinti, úgyhogy mégis jó kérdés. Megméri a játékos vállalkozó kedvét, kockázatviselő képességét, játékstratégiáját.
MN: Nem zavarja, hogy a kérdések többnyire elszigetelt adatokat, lexikális elemeket, a tudás morzsáit firtatják?
VI: Rosszul látja. A kérdések legnagyobb része megközelíthető logikailag. Nemrég egy ötdiplomás emberrel játszottam, aki - nagyon igazságosan - leégett. Utolsó kérdése: ki volt Zeusz anyja? A négy válaszlehetőség Léda, Héra, Gaia és Rheia volt. Ez ugye lexikális kérdésnek tűnik, pedig valójában a kultúrtörténet számos oldala felől meg lehetett volna közelíteni, a Héra gáztűzhelytől Ady Lédájáig - ez mind mitológia. Ki lehetett volna következtetni, annak ellenére, hogy a játékos sosem hallott arról, hogy Zeusznak volt egy anyja. De a játékos nem jött velem, nem gondolkozott velem, úgyhogy megérdemelten veszített.
MN: Hány forinttól tekinti partnerének a játékost?
VI: Kétszázezertől.
MN: Játékvezetőként láthatóan élvezi a műsort. Nézőként is érdekelné?
VI: Nézőként az érdekel, hogy a műsorvezetők hol kapják el a játékos tökét. Végtelenül szomorú vagyok, mert azt látom, hogy sok testvérműsorban nem kapják el.
MN: Nehéz elhinni, hogy nem unja három és fél év után.
VI: Amit unni lehet, az egyedül a mechanikus része, az, hogy a második kérdés után jön a harmadik. De minden játékos más és más személyiség.
MN: Mi a véleménye a hazai oktatási rendszerről? Sokan kárhoztatják, hogy felesleges lexikális adatok bemagolását forszírozza készségfejlesztés helyett.
VI: A hazai porosz tradícióval szemben, ami bifláztatásra, drillekre épül, az angolszász iskolarendszerben azt tanítják meg a gyerekeknek, hogy mit hol tudnak megkeresni. Szerintem ez bölcs, különösen az internet és a keresőgépek korában. Ezt az álláspontot egyébként a Nemzeti Emlékezet Program szóvivőjeként Magyar Bálint mellett is képviseltem. Természetesen szükséges néhány sarokpont, hogy a tanuló tudja, mit merre keressen. Kellenek olyan készségek, amelyekkel egy festményt be tud fogadni, vagy értékelni tud egy történelmi tényt. A legfontosabb, hogy legyen véleménye arról, amit hall. Sajnos nálunk óriási az ellenállás ezzel a nézettel szemben, pontosan azért, mert a magyar társadalom oktatásügyben is poroszos.
MN: Nem akar lassan olyan műsort készíteni, amelynek van tényleges kultúraközvetítő szerepe? Megengedhetné magának.
VI: Mondok valamit, amitől magam is megrémülök: nem tudom, hogyan kellene ezt csinálni. Elképzelésem sincs, a mai huszonéveseket hogyan lehetne megfogni. Nézem a meglehetősen avantgárd kulturális műsorokat a televízióban, és tanácstalan vagyok. Jó ez így? Nem merném venni a bátorságot, hogy azt mondjam, nem. Úgy érzem, túl sok a formai elem a tartalom rovására, és túl agresszív a közlés módja. Én biztos nem úgy csinálnám, mint Till Attila vagy a Winkler, úgyhogy biztos nem is lennék olyan hatásos. Nem tudnék lecsúszni egy lépcsőkorláton, és közben elmondani, milyen mozit kell megnézni. Ráadásul a maga generációja meg az enyém teljesen más nyelvet beszél. Nagyon kedves, hogy most az én nyelvemet használja, de én a magukét nem ismerem, pedig kellene. Jó lenne, ha jönne egy olyasmi pali, mint én, csak huszonéves, és megmondaná, hogyan nézzen ki egy ilyen műsor.
MN: Nyilván egy stáb dolgozta ki, hogy a Nekünk 80 nosztalgiashow fókuszában a 80-as évek legyenek, lévén ez most divat. Mit jelent önnek ez az időszak?
VI: Az égvilágon semmit. A 80-as éveknél unalmasabb évtized a világtörténelemben nem volt, 1988-ig semmi nem történt. Ez az évtized a maga korosztálya számára divat, és persze maguk a célközönség. Én régebben születtem, nálam a 60-as évek vannak divatban. Ráadásul mennyi minden történt! `63-ban volt egy amnesztia, átmentünk a kemény diktatúrából a puhába, volt új gazdasági mechanizmus, aztán annak a bukása, Csehszlovákia megszállása, biafrai háború, párizsi diáktüntetés, vietnami háború. A világ forrongott. Én nem érzek nosztalgiát a 80-as évek iránt, szívesebben hallgatom a Klubrádió Addig jó, míg Kádár él című műsorát.
MN: Az IQ-tesztben egyszer szőke nőket és rendőröket vizsgáztattak az előítéletek lerombolása címén.
VI: Ne vegye komolyan!
MN: Efelől nyugodt lehet, az viszont érdekel, miért játszik rá erre a bulvársajtóban? Kötelezik, hogy nyilatkozzon egy ilyen műsor kapcsán a felesége szőkeségéről?
VI: Nézze, a riportalany mindig szerepet játszik. A bulvárújságíróknak olyan választ adok, ami őket érdekli. Egyszerűen kollegialitásból. Persze a főnökeim is jó néven veszik ezt, mert a bulvársajtó hozzájárul a műsor nézettségéhez. Megtehetném, hogy nem nyilatkozom, de nem akarom X. Y. bulvárújságírót, aki egyébként nagyon szívélyes ember és nagyon kedvelem, elküldeni a csudába. Eközben tisztában vagyok azzal, hogy amikor majd nekem lesz szükségem a bulvársajtóra, mert lefelé hanyatlik a csillagom, akkor nem fognak hívni. Higgye el, szívesebben beszélgetnék mondjuk a liberalizmus alapértékeiről vagy arról, hogy ki kapta a Prima Primissima közönségdíjat. De maga se erről kérdez.
MN: Mi a véleménye arról, hogy a Hír TV kapta a közönségdíjat?
VI: Na látja, erről meg nem beszélhetek, mert az RTL szabályzata tiltja, hogy más televízióról nyilatkozzak.
MN: Meséljen akkor az ezotéria ellen folytatott többfrontos harcáról. Mit csinál a Tényeket Tisztelők Társaságának elnökségi tagjaként?
VI: Kiléptem. Azért, mert magamra hagytak az X-aknákkal. Azt hittem, hogy ez a műsor a Tényeket Tisztelők Társasága eddigi tevékenységének a koronája lesz. A világon még soha nem volt olyan televízióműsor, amelyben a tudomány összecsaphatott az ezotériával. A Tényeket Tisztelők Társasága azonban kiállt mögülem, valószínűleg azért, mert egyik legkitűnőbb tagja, akit most nem szeretnék megnevezni, egy adásban alulmaradt egy auralátóval szemben. Nem jól érvelt. Utána ő feljelentett minket a Magyar Tudományos Akadémiánál, mondván: nem lehet ilyen közös műsort csinálni az ezoterikusokkal. A műsor aztán meg is szűnt. Úgyhogy a Tényeket Tisztelők Társaságának a tevékenysége újra abból áll, hogy egy évben egyszer Székesfehérváron összejönnek, és egymás vállára borulva zokognak.
MN: Ez volt az ok, amiért a ATV lehúzta az X-aknák rolóját?
VI: Az egyik. A másik, hogy a szerkesztő magánéleti okokra hivatkozva bedobta a törülközőt. Megpróbáltam pótolni, de a befogadó televízió azt mondta, amúgy sem nagyon szeretik a műsort. Hihetetlen indulatokat gerjesztett.
MN: Ön pedig, szokatlan módon, rendkívül népszerűtlen szerepben tűnt fel benne. Miért idegesíti ennyire az ezotéria?
VI: Mert gyűlölöm a tőmondatokat. Az élet sokkal bonyolultabb a tőmondatoknál, a nagy problémákra nem az a válasz, hogy a Jupiter és a Szaturnusz konjugált egymással. Itt visszakapcsolódnék a korábbi kérdéséhez. Ha megfigyeli, Kerényi Imre (a Hír TV egyik műsorában - O. I.) is tőmondatokban beszél. ` is egy ezoterikus.
MN: A Favágókat alaposan megosztotta a politika, miután az együttes úgy döntött, hogy letiltatja magát a Pannon Rádió műsoráról, de Makrai Pál betelefonált, hogy ő inkább mégis szerepelne. Mi lett ennek a folytatása?
VI: Az ellentét eredetileg nem politikai természetű volt. Amikor Pali betelefonált, nem is tudta, mi ez a rádió. Egyszerűen szeret szerepelni, és azt akarta, hogy továbbra is játsszák a felvételeit. Amikor leültünk megbeszélni a dolgot, átadtam Palinak egy tanulmányt, hogy megpróbáljam elmagyarázni, miért léptük ezt. Amióta kiderült a számára, hogy a dolognak politikai vetülete van, azóta megy el minden Orbán-tüntetésre. Szerintem ez ébresztette rá, hogy ott a helye.
MN: Önnek vannak politikai ambíciói?
VI: Feltétlenül. De nem tudom még, hogy a politikai indulataim milyen formában ölthetnek testet. Vannak nosztalgiáim, elsősorban az, hogy a parlamentnek vissza kell adni azt a tekintélyt, amelyet sajnos eljátszottak. A 90-es évek elején még azokat a vicceket meg pletykákat utáltam legjobban, amelyek arról szóltak, hogy a parlament mint olyan egy kupleráj.
MN: Egyszer azt mondta, vannak korok, amikor az okos ember idegesítő. Hogy áll most ehhez?
VI: Módosítom az állítást: az okoskodó ember mindig idegesítő. Ezt megtapasztaltam a saját bőrömön. Most viszont megfizetnek az okoskodásomért.
Orosz Ildikó
