Magyar Narancs: Az elmúlt öt évben dokumentumfilmeket (Jimmy Carter Man from Plains) és Neil Young-koncertfilmeket forgatott. A Rachel esküvője is simán beillene doksinak.
Jonathan Demme: Mindent megtettem, hogy ilyen hatást keltsen. A forgatókönyv dialógusait ugyan egytől egyig belevittük a filmbe, de nem terveztük meg a beállításokat, és nem próbáltuk el a jeleneteket. A lényeg az volt, hogy az operatőrt is felkészületlenül érje, melyik színész merre mozog. Cassavetes színészeit éppúgy felszabadította ez a forgatási módszer, mint a mi gárdánkat.
MN: Elkerülhetetlen a párhuzam a Dogma-filmekkel.
JD: Tudom, hogy a Dogma rég halott, de az idea, hogy igyekszünk nem manipulálni a valóságot, ellenállhatatlan. Az egész stábbal megnézettem a Születésnapot (1998) és az Esküvő utánt (2006). Az utóbbiban - ahol szintén úgy festett, nincsenek szigorúan kigondolva, megszabva a beállítások - van egy jelenet a fürdőszobában, ahol a színész a párbeszéd közepén belehuppan a kád vizébe. Nem tudtuk eldönteni, hogy így volt-e megírva, vagy csak úgy megtörtént. Rendezőként engem most már csak az ilyen hiteles pillanatok érdekelnek! Jenny Lumet sztorija is szembeszegül a klisékkel.
MN: Az író Sidney Lumet (Tizenkét dühös ember, A domb) lánya. Önéletrajzi sztori?
JD: A filmbéli apát róla mintázta. Sidneyvel ismertük egymást, ugyanabban a szakszervezetben dolgoztunk. Õ keresett meg, hogy a lánya szeretné, ha én rendezném a forgatókönyvét. Szerintem sokat merített a családi élményekből.
MN: A Neveletlen hercegnőből ismert Anne Hathaway nem éppen magától értetődő választás a hazatérő "tékozló lány" szerepére. Végül Oscar-jelölés lett belőle.
JD: Az egyik Golden Globe-gála előtt, ahova én az Adaptáció producereként mentem, a bársonyszőnyegen pillantottam meg egy bájos lányt. Megsúgták, hogy ő az. A rendezői énem ekkor jegyezte meg a nevét. Egyszer jó lesz vele dolgozni. Miután Anne beleszeretett a sztoriba, hamar megkaptuk a pénzt a filmre.
MN: A filmben sok a multikulti elem: brazil zene, indiai ruhák és a házasság is fehér nő és színes bőrű férfi között.
JD: New York polgáraként ezt látom magam körül, embereket a világ minden tájáról. Ez hoz lázba.
MN: Neil Young-koncertfilmjeibe belepakolt egy kis politikát.
JD: Hosszú időn át Neil volt az egyetlen zenész, aki hatásosan tudott reflektálni a társadalom történéseire; ő és én egyidősek vagyunk. Generációnk látta a második világháború végét, amikor minden kiderült a holokausztról, a rock'n'roll születését, a Beatlest, Kennedyt. Neil életműve szép és haragos, ő írta a legjobb dalt a vietnami háborúról (Ohio) és a raszszizmusról (Southern Man). A Rachelben a pap az Unknown Legend című nótáját idézi, amit én mindig romantikus dalnak tartottam. Eredetileg a You Rock Me című számot akartam az AC/DC-től, de a jogdíja megegyezett az összes szereplőnk gázsijával.
MN: Miért készített filmet Jimmy Carterről?
JD: Õ testesíti meg azt, milyen egy ízig-vérig humanista elnök. Amikor hatalomra került, egyik első intézkedése az volt, hogy amnesztiát hirdetett a vietnami sorkatonai szolgálat alól kibújt fiataloknak. Hogy visszajöhessenek a hazájukba. Pedig senki se kérte rá. Világéletében kiállt az emberi jogokért. Mintaképül szolgálhat Obamának.
MN: Pályáját Roger Corman filléres műhelyében kezdte. Sokan jöttek onnan. Nicholson, Coppola, Scorsese, Bogdanovich, Ron Howard, James Cameron...
JD: Tizenkilenc évesen láttam a Lőj a zongoristára! (1960) című Truffaut-filmet, és megszállottja lettem a külföldi filmeknek. Újságíróként ezekről írtam. Cormannél a sajtókapcsolatokért feleltem; kemény meló, túl sok irányból cseszegetnek. Corman rábeszélt, írjak neki forgatókönyvet. Majd azt mondta, gyártsam is le neki producerként. Huszonhat évesen ott álltam egy produkció fejeként.
MN: A bárányok hallgatnak 272 milliót kaszált világszerte, öt Oscart kapott, az egyiket a rendezésért, s ön a hollywoodi táplálkozási lánc élére került.
JD: Olyan éttermekben adtak nekem nyájasan asztalt, ahonnan korábban azzal hajtottak el: "Elnézést, de tele vagyunk." Az Oscar révén minden forgatókönyvhöz hozzáférésem volt. Addig csak időnként kaptam jó lehetőségeket, utána mindent felkínáltak. Iszonyú könnyen meg tudtam csinálni a Philadelphiát, ami teljesen a saját anyagom, ha nincs az Oscar, nagyon kellett volna győzködni mindenkit, hogy adjon rá pénzt. És bejött. Mindig arra használtam a sikert, hogy valami rizikós dologba fogjak, amikre egyébként nem adtak volna lehetőséget. A bárányok hallgatnak sikerének köszönhetem továbbá, hogy a végső vágás jogát is garantálták nekem. Ami belépés egy nagyon elit klubba, s nem sokan kapnak bebocsátást oda.
MN: Nem zavarja, hogy Hannibal Lecter túlnőtt a filmen?
JD: Nem. A film nagyban az ő figurájának köszönheti az erejét, és azt, hogy kiállta az idő próbáját. Azért szerződtettem Anthony Hopkinst, mert az Elefántemberben éppen ő volt a méltóságteljes doktor, a pozitív karakter. Itt is nagyon választékosan, finoman beszél, lebilincselő és izgalmas egyéniség. De feltárul a sötét oldala, és mindenki berezel. Bennünk, emberekben ott van az állat, képesek vagyunk szörnyű dolgokat művelni másokkal. A film készítésekor el se tudtuk képzelni, hogy e gonoszság felfedése kultfigurává fogja avatni Lectert.
MN: Végleg hátat fordított a hollywoodi stúdiófilmeknek?
JD: Már nem olvasok forgatókönyveket. Nem nagyon érdekel az előre megszövegezett film mint formátum. Azzal a szándékkal kezdtem neki rendezői pályámnak, hogy egy nap olyan elegáns filmeket készítek, mint Howard Hawks, vagy a többi régi hollywoodi rendező. De a mozi megváltozott, jött Martin Scorsese, aki a neorealizmustól inspirálva felmutatta, hogy a valóságalapú filmezési technikákban mekkora lehetőség van. A cinema verité egyre nagyobb hatással volt rám. Ma, ha dokumentumfilmesként belekezdek, nem tudom, hogyan végződik majd a történet. Ha jó helyre irányítottam az objektívet, olyasmi zajlik előttem, ami pozitív megoldást kínál a világ bajaira. Nem vonz, hogy újra nagyvállalatoknak dolgozzak, a stúdióknál túl sok embert fizetnek azért, hogy mindenbe belepofázzon. Rendezőként ebbe nagyon bele lehet fáradni. Persze elképzelhető, hogy holnap felébredek, és ellenállhatatlan vágyat érzek egy nagy film készítésére. De kétlem, hogy így lenne. Sok évet töltöttem ebben a bizniszben. Régen az volt a cél, hogy a befektető visszakapja a pénzét. Ma az, hogy a film azonnal rengeteg lóvét termeljen. Ki nem állhatom ezt a kényszert, rengeteg stresszel jár, az pedig megrövidíti az életet. Hatvanöt évesen úgy vagyok vele, hogy inkább a lehető legjobb filmet készítem el, mint a legjövedelmezőbbet.
MN: Scorsese helyett lépett a Bob Marley-dokumentumfilm élére. Kettő már készült róla, a Marley család részvételével. Mitől lesz az öné újszerű?
JD: Londonban egy széfben több száz órányi, addig sosem látott anyagot találtak. Vannak köztük családi videók meg elsuvasztott koncertfelvételek. Én a kollégákkal készült szokványos interjúk helyett Marley nézőpontját akarom prezentálni. Elmentem az unokahúgaihoz Delaware-be, meg az édesanyja nővéréhez, aki lelkész a helyi templomban. Úgy gondolom, ha időt töltünk Marley rokonaival, az kicsit olyan, mintha vele lennénk. Februárban leszünk kész vele.
MN: Tervez azért új játékfilmet?
JD: Mindamellett, hogy azt hangoztatom, hogy nem akarok többé színészekkel dolgozni, leopcióztam Michel Faber The Courage Consort című novellájának jogait. Négytagú angol énekegyüttesről szól, akik a belgiumi erdő közepén egy villában próbálják valami fülhasogató avantgárd komponista művét. A főszerepre Alan Rickman ideális lenne.
Kriston László
Rachel esküvője
Átok ül a keleti parti esküvőkön. Egy dűlő fa és Nicole Kidman rángó idegei legutóbb egy Long Island-i egybekelésnek tettek keresztbe (Margot az esküvőn), most meg a térképen egy ujjpercnyivel feljebb, a hasonlóan zöldövezeti, ám ezúttal connecticuti kertvárosban akad el az esküvői gépezet kereke. A porszem az elvonóról hazatérő, anyaszomorító leánygyermek (a bakfisszerepekből szabadult Anne Hathaway alkalomhoz illő, ideges alakításában), akit a visszarázódáshoz javallott béke helyett egy hét határra szóló lakodalom, jól nevelt nővére (Rosemarie DeWitt alkalomhoz illő, józan alakításában) esküvői előkészületei fogadnak. Mintha még a kamera is hasonlóképpen rakoncátlankodna, mint anno Kidmannél tette, pedig ezúttal nem egy Dogmára izguló ifi filmművész, hanem a mutálásból már rég kinőtt Jonathan Demme áll a dolgok hátterében. Mentségére mondva, Demme nem is nagyon erőlködik az intellektuális elhallgatásokkal; inkább azt játssza, meglehetősen könnyű kézzel, ámbár önmagától gyakran elérzékenyülten, hogy ide süssetek, kommerszben utazó testvéreim, Jonathan bácsi ilyet is tud. Ez az ilyen pedig a befogadó amerikai nagy család síppal, dobbal és nádi hegedűvel aláfestett portréja, egy "kapcsoljuk a mi Amerikánkat" bejátszás. Ez a mi Amerikánk pedig egy olyan család, ahol a széthúzások is csak edzik a familiáris talapzatot, és ahol egy katonának is ott a helye a multikulti násznép soraiban, tán csak azért, hogy az örömapa elmondhassa: fiam, teringettét, hazavárunk! Demme mintha A bárányok hallgatnak óta folyvást e sztárcsináló, a mai mércék szerint is szuperszórakoztató thriller ellenében forgatna: főként üzenetes drámákat, váltott műfajokban. Most egy altmanosan csíkos és dogmásan pöttyös, a sok szereplő közt kiszámított spontánsággal elkalandozó, korszerű giccset tálalt a művelt közönségnek, a karakter-központúság felé tett, szép atyai gesztusokkal. Jó, jó meg szép, szép, de A bárányok hallgatnak rendezőjétől nem elég jó, nem elég szép.
- kg -
Forgalmazza a Fórum Home Entertainment
