Már rég kiment a divatból, hogy a megcsalt díva, a kicsapongó rendező férj, a kicsapongó férj színésznőnek állt örömlány protezsáltja, az örömlány protezsált nagyhangú szülei, továbbá egy jeles színházi szerző, az ő kidobott pszichológus barátnője, a kidobott pszichológus páciense, a páciens által felbérelt magánnyomozó és – csak hogy keretet adjunk az egésznek – a megcsalt díva vérmes új udvarlója (elnézést, ha kihagytunk valakit) mind-mind egyszerre ordibáljon egyazon jelenetben. A még élő őshollywoodiak közül egyedül Peter Bogdanovichnak van felhatalmazása arra, hogy a fentieket ne egy privát, családi színielőadásba, hanem egy mozikban játszott hangosfilmbe rendezze bele, minden irónia és kikacsintás nélkül. Bogdanovich most ért abba a korba, amiben azok a hollywoodi nagy öregek voltak, akiknek minden szaván csüngött még süldő korában, s lám, élemedett korára neki is meglettek a potens rajongói. Alighanem csakis nekik – Wes Andersonnak és a Megőrjít a csajban fel is lépő Quentin Tarantinónak – köszönhető, hogy Az utolsó mozielőadás rendezője ismét mozifilmet rendezhetett. Most már tényleg csak egy apróság hiányzik az örömünnepléshez; egyetlen filmecske csupán, melynek láttán nem az életmű ezer éve megesett dicső pillanatairól kell hosszan s feszengve szónokolni, elfedve azt az elkeserítő tényt, hogy az új darab nem egy hirtelen megtáltosodott mester fricskája Hollywood percemberkéinek arcába, hanem… De dicsérjük inkább Az utolsó mozielőadást ezredszerre is, mert Bogdanovich megkésett Broadway-bohózata (igen, a fenti nagy tülekedés örömlánnyal, rendezővel, megcsalt dívával innen való) az utóbbi idők egyik legjobb szándékokon nyugvó legbénább filmje. Egy csomó élő sztár igyekszik egy csomó rég halott sztár vígjátéki figuráját eltátogni, de van úgy, hogy a zuhanyba rejtett kurvából nem a pajkos helyzetkomikum, hanem egy szerencsétlen színésznő szenvedése látszik csupán.
A Big Bang bemutatója
