Az operatörténet egyik leghíresebb Scarpiája - közel négyszázszor öltötte magára a római rendőrfőnök szerepét a Toscában. Drámai baritonja tekintélyt parancsoló. Idestova huszonöt éve a Metropolitan Opera évadnyitó előadásainak sztárja, a nemzetközi operaszínpadok visszatérő vendége. Juan Pons hatvannégy évesen a Don Pasquale címszerepével gazdagította repertoárját: Budapesten a Tavaszi Fesztivál keretében debütált Donizetti híres vígoperájában Miklósa Erika partnereként. Ebből az alkalomból beszélgettünk a Mallorcán élő művésszel.
*
Magyar Narancs: A Don Pasquale az első kirándulása Donizetti vígoperájába.
Juan Pons: Némi kétségek közt vállaltam el a budapesti premiert, mert több mint negyvenéves pályafutásom során elkerült a Don Pasquale. Végül megbarátkoztam a karakterrel: mondhatni felszabadultan, örömmel álltam hozzá. Volt némi előképem hozzá az opera buffa műfajában a Gianni Schicchi révén, amit sokszor énekeltem. Kettős értelemben is debütáltam Budapesten, egyrészt a csodálatos operaházban, másrészt Don Pasquale szerepében. Bevallom, féltem a Hadaró duettől, de a kezdeti szorongáson átsegített Miklósa Erika csodálatos partnersége és a karmester.
MN: Miklósa Erikával először énekelt együtt, ezzel szemben Marton Évával, Tokody Ilonával összeszokott partnerek.
JP: Emlékezetes találkozások kötődnek hozzájuk. Marton Évával és José Carrerasszal Budapesten vettük fel a Tosca-lemezt. Volt némi nézeteltérés közöttünk, amikor a Metropolitan Operában a Toscában egy pofont adott nekem... Ennek ellenére megmaradt a barátság Évával és a férjével, Marton Zoltánnal. Mindkettőnk számára nagy megtiszteltetés volt, amikor két éve együtt vehettük át a barcelonai Teatro Liceu aranyérmét. Tokody Ilonával a madridi Zarzuela színházban debütáltam a Simon Boccanegrában, majd A trubadúrt, a Gianni Schicchit, A köpenyt, a Falstaffot énekeltük együtt. Vele is nagyon meleg, baráti kapcsolat alakult ki.
MN: A barcelonai Teatro Liceu gyermekének is nevezik. Ott indult az énekesi karrierje az opera kórusának szólistájaként.
JP: 1960-ban kezdtem a Liceu kórusában énekelni. Négy év után szólista lettem, és kisebb szerepeket kaptam. Akkoriban még basszus voltam. Gyakorlatilag a Liceuban nevelkedtem, nőttem fel a közönség és nem utolsósorban Montserrat Caballé védelmező szárnyai alatt.
MN: Caballé hatására váltott basszusról baritonra. Hogyan történt?
JP: Soha nem felejtem el, az Aidát játszottuk éppen. Előadás után az öltözőjébe hívott, és azt mondta, másnap vár az otthonában. Elképzelni sem tudtam, mit akar tőlem. Elénekeltette velem a Traviata bariton szólamait, majd azt mondta, holnaptól a baritonok között a helyed. Akkor úgy éreztem, hogy hiábavaló volt az addigi munkám, aztán az idő igazolta, hogy rosszul gondoltam.
MN: Ön arról híres, hogy nemcsak hangilag törekszik tökéletességre, hanem a színjátékban is.
JP: Ha csak Scarpia szerepét veszem, amit a legtöbbször énekeltem, nem elég hozzá egy bizonyos hangi adottság: drámai erő, valódi beleélés nélkül képtelenség megformálni. Mint ahogy Puccini mellett minden Verdi-szerep a Nabuccótól a Rigolettóig, a Simon Boccanegrától a Falstaffig bizonyos előadói kvalitásokat és lelki érettséget igényel.
MN: 1980-ban a Giorgio Strehler rendezte Falstaff-előadással indult a nemzetközi karrierje a milánói Scalában.
JP: Valóban sokat köszönhetek Strehler mesternek és Lorin Maazel karmesternek csakúgy, mint Zeffirellinek, aki nem sokkal később a Bajazzókban rendezett szintén a Scalában. Strehlertől tanultam az értelmezés-központú megközelítést, hogy a partitúra eléneklésén túl valódi kihívásnak tekintsem a találkozásokat egy adott szereppel. Egyazon jelentőség kell, hogy megillesse az operában a kimondott szavakat az énekkel. Lényegében minden színpadi történet, így az opera is alapvető emberi érzések fonalán szövődik: szomorúság, féltékenység, szenvedély, szerelem - emberi küzdelmek. Ha nem adod bele magadat teljesen, akkor minden megmarad az illusztrálás szintjén.
MN: Mi a véleménye a rendezőközpontú operajátszásról, ami ellen sok énekes tiltakozik?
JP: Szerencsére nekem és az én nemzedékemnek még megadattak olyan valódi mesterek, mint Strehler, Zeffirelli, Ronconi. Nem tartom jó tendenciának, amikor egyes rendezők az önmegvalósítás oltárán feláldozzák a zenét, az énekeseket. Nem látom értelmét, amikor azt kérik tőlem, hogy tökéletesen az ellenkezőjét csináljam annak, amiről éppen énekelek. Mint ahogy az indokolatlan vetkőzéseket sem szeretem a színpadon.
MN: Ön már megengedheti, hogy ellentmondjon vagy visszaadjon egy szerepet, ha nem ért egyet a rendezői koncepcióval.
JP: Valóban. Az intimitásnak is van határa. Nem mintha nem vettem volna már részt olyan produkcióban, amivel nem értettem egyet. Ilyenkor marad az emberben egy keserű szájíz, és ez kihat a teljesítményére, a hangjára, az összhatásra. Nincs annál elkeserítőbb élmény, mint amikor elégedetlenül vagy kénytelen elhagyni a színházat egy előadás végén. Istennek hála kevés ilyen alkalom volt a pályafutásom során. Manapság egyre gyakrabban előfordul, hogy a közönség kéri a panaszkönyvet, és a tiltakozását fejezi ki az öncélú modernizálás ellen.
MN: Miben lát különbséget a mai feltörekvő operaénekesek és a saját nemzedéke között?
JP: Képzésben és felfogásban mindenképpen. Az én nemzedékem tagjainak még fokról fokra meg kellett mászniuk azt a bizonyos mágikus létrát. Manapság az élet sok területén egyszerűen megszűnt a fokozatosság, a lépésről lépésre való előrehaladás elve. Mindenki "Adj Uram, de rögtön!" alapon azonnali sikert akar befektetett munka, áldozatok és lemondások nélkül. Közben éppen az vész el, ami az egészben a legszebb: a tapasztalatszerzés öröme. Ezért születnek manapság hullócsillagsorsú sztárok. Sokszor elég, ha valakinek megnyerő az arca, vonzó a külseje, és van hozzá némi hangja. A többi majd jön magától - gondolják. Pár évre valóban elegendő mindez, de a hosszú távú fennmaradáshoz édeskevés. Összességében azt látom, hogy rengeteg áttételes információt megszereznek a mai fiatal énekesek a konzervatóriumban, lemezfelvételeken, az interneten keresztül, de a gyakorlatot meg akarják spórolni.
MN: Mindezt tanári tapasztalok alapján is mondja? Amennyire tudom, Zürichben és a Metropolitan Operában kurzusokat tart kezdő énekeseknek.
JP: Amikor csak időm engedi két előadás, két utazás között, szívesen foglalkozom növendékekkel. Nem tartom magamat pedagógusnak a szó klasszikus értelmében. Időnként felkérnek operaházak, zeneiskolák mesterkurzusokra, meghallgatásokra, amit szívesen vállalok.
MN: Negyvenkét év aktív énekléssel a háta mögött nem tervezi még a visszavonulást?
JP: Olykor megfordul a fejemben, hogy élhetnék békességben a családommal Mallorcán. Minek is kell hónapokig utazgatnom, idegen helyeken ébrednem? Bizonyára még hajt a vérem. Az olyan, hangilag megterhelő szerepeket, mint a Rigoletto, levettem a repertoáromról. Egyik kedvencemet, a Bajazzókat hamarosan Genovában énekelem. Puccini Triptichonját Buenos Airesben, a Nabuccót Taorminában, a Toscát Rio de Janeiróban. A mallorcai operafesztiválon, amelynek a művészeti igazgatója vagyok, koncertszerű előadásban mutatjuk be a Don Pasqualét. Nagy örömömre Miklósa Erika elvállalta a felkérést Norina szerepére.
