Magyar Narancs: Először is arra kérem, tegyen rendet az idegen kultúrák tanulmányozását jelölő fogalmak - etnográfia (néprajz), etnológia, kulturális antropológia - között!
Jacques Hainard: Tény, hogy a tudományunk néha nehezen érteti meg magát a nagyközönséggel, éppen, mivel három különböző kifejezéssel jelöljük meg. A legegyszerűbb, ha az etimológia felől tekintünk e fogalmakra. Az etnográfia a társadalom leírása. Ha mondjuk valaki Budapesten az éttermek, kávéházak etnográfiájával foglalkozik, akkor leírja ezeket, a működésüket, az ott tevékenykedő emberek viselkedését, egymás közti viszonyait és így tovább. Tehát a helyek teljes leírására törekszik. Az etnológia pedig a minderről való gondolkodás, diskurzus. Tehát mondjuk az éttermek leírásainak az összevetése, általános szabályszerűségek, tendenciák megállapítása. Az antropológia pedig egyfajta szélesebb megnevezés: az emberre mint olyanra vonatkozó általános megállapítások megfogalmazása volna a célja, de ezt nem igazán képes megvalósítani. A franciában az etnológia és az antropológia kifejezés végül is ugyanazt jelenti. De mondhatom úgy is, hogy a három kifejezés egy háromszög három csúcspontja, és a feszültségük definiálja a tudományunkat. Ami ma változást jelent, az az, hogy az etnológia az egész világot lefedi. Korábban az etnológia tárgyát az Európán kívüli kultúrák képezték, míg a nyugati társadalmakat a történettudomány és a szociológia vizsgálta. Ugyanakkor az Európán kívüli világ anyagi kultúráját vizsgáló etnológia igen hatékonnyá vált. A hagyományos néprajzi múzeumok a képzőművészeti gyűjteményekre hasonlítanak. Például a Musée du quai Branly (a Chirac elnök erőteljes ösztönzésére két éve megnyílt új és modern párizsi néprajzi múzeum - K. T.) nem tartalmaz európai anyagot. Európa és a mediterrán térség egy új marseille-i múzeum gyűjtőkörébe kerül, ha Sarkozy elnök is úgy akarja. Még most is fennáll ez a megosztottság. Az olyan kiállítások viszont, mint például A Másik, felújítják a vitát minderről, újraértelmezik a régi időkből származó tárgyakat, új kontextusba helyezik őket, hogy megpróbáljuk megérteni, kik is vagyunk, hogyan látjuk egymást és magunkat.
MN: Arra gondol, hogy amikor a hagyományos szemlélet a szépsége miatt kiemel egy tárgyat a kulturális összefüggéseiből, ezzel mintegy fölülről tekint az adott kultúrára?
JH: Az a helyzet, hogy mi - vagyis a Nyugat - döntünk mindenről, mi mondjuk meg, mi a szép, hogy egy másik kultúra tárgyai esztétikusak-e vagy nem. És hát ugye unalmas mindig a gyarmatosításról és hasonlókról beszélni. Egyszerűbb kiemelni és műalkotásként kezelni a szép tárgyakat, és ezzel meg is szabadulunk a magyarázat kényszerétől. Ez egyértelmű tendencia.
MN: Azt gondoltam, hogy ez a szemlélet már visszaszorult.
JH: Furcsa módon ismét visszatért. Manapság nagyon nehéz vitát nyitni ezzel kapcsolatban. A néprajzi múzeumok az államhatalom szolgálatában állnak, amely ellenőrzés alatt tartja őket. Én korábban Neuch‰telben, most Genfben élek, ahol magamnak kellett kivívnom a szabadságomat. Vannak viszont országok, ahol nem lehet mindent elmondani. A Musée du quai Branly, amelynek monopóliuma van, nem akar beszélni a gyarmatosításról. Írtam erről egy kritikát: meg is sértődtek miatta.
MN: Mennyire jeleníthetők meg a jelenkor szokásai, kultúrája a múzeumban? Elképzelhető egy kiállítás egy-egy társadalmi csoport vagy mondjuk a párizsi külvárosok mai kultúrájáról?
JH: Ez nagyon bonyolult lenne. Nem véletlenül maradunk meg többnyire a falusi életnél. Azzal védekezünk, amit a történészek is mondanak: ötven évre van szükség, mielőtt hozzákezdhetünk a jelenkori társadalmi tények vizsgálatához. Ez nagyon hosszú idő. Igen ritka, hogy a hagyományos múzeumok az aktuális problémákkal foglalkoznak.
MN: Elég nehéz is volna összegyűjteni ehhez a bemutatható tárgyakat, hiszen egyforma tömegfogyasztási cikkek vesznek körül minket.
JH: Márpedig egészen egyszerűen be kell szerezni ezeket a tárgyakat a boltokból, hogy aztán majd összefüggéseikbe helyezhessük őket, elmondhassuk a történetüket. És mi ezt csináljuk is a genfi múzeumban. Előtte egyáltalán nem is voltak ilyen tárgyaink, hiszen az Európán kívüli kultúrák tartoztak a gyűjtőkörünkbe. Szóval egyszerűen bevásároltunk az üzletekben.
MN: Mégis, micsodát?
JH: Mindenfélét: nyakkendőket, műanyag csirkéket, mindenféle szerkentyűt, szexuális segédeszközöket. Az első ilyen kiállítást követően még kidobtuk ezeket a dolgokat, mondván, hogy múzeumba azért nem valók. Négy év után döbbentünk csak rá, hogy mit teszünk. És azóta minden ilyen tárgyat, amely bekerül a múzeumba, egyformán dolgozunk fel: fotó, számozás, leírás. A munkatársak kezdetben azt gondolták, hogy megbolondultunk. Persze nem őrizhetünk meg mindent, de ha tematikus kiállításokat rendezünk, ezeken a mai tárgyakat is szerepeltetni kell. Szerintem ez a helyes muzeológusi hozzáállás. Diskurzust teremteni a tárgyakról, bármilyenek legyenek is, szépek vagy kevésbé szépek, hatásosak vagy értéktelenek - az a fontos, hogy a közönség megértse a bennük rejlő történetet.
MN: Jól tudom, hogy az idegen kultúrák tárgyainak a gyűjtése igazából alig több mint száz éve kezdődött?
JH: Amikor úgy az 1850-es években elkezdődött ez a gyűjtés, az volt a háttérelgondolás, hogy ezek a kultúrák annak a fejlődési folyamatnak a kezdetén állnak, amelynek mi, európaiak a végpontján vagyunk. Az ilyen gyűjtemények legrégebbi tárgyai mondjuk a XVIII. századból valók. De végig a XX. században is erőteljes gyűjtőmunka zajlott. Itt volt például a Mission Dakar-Djibouti nevű állami szervezésű nagy francia gyűjtőút, 1931-33-ban. Lényegében egészen a gyarmatok megszűnéséig, az 1960-as évekig rengeteg tárggyal gyarapodtak a gyűjtemények. Az akkoriakat mi már régiségekként kezelhetjük. És ez problémát jelent: megértetni a közönséggel, hogy nálunk viszonylag új dolgok láthatók, mivelhogy az emberek azt várják, hogy a múzeumokban régi, távolról érkezett darabokat lássanak. Fontos változás, hogy az etnológusok a nyolcvanas évek óta kevésbé érdeklődnek a tárgyi kultúra iránt, nem hoznak tárgyegyütteseket a múzeumoknak.
MN: És milyenek a néprajzi múzeumok mondjuk Afrikában?
JH: Vannak ott is ilyenek, de ez nehéz kérdés. A hetvenes években az akkori Zaire-ban dolgoztam. Volt Kinshasában egy szép gyűjtemény, amit Mobutu (az ország akkori kényura - K. T.) fontosnak tartott, de miután megbukott, széthordták, a tárgyakat eladták. Nehéz ezt jól megfogalmazni, de az afrikaiak másként tekintenek a tárgyakra, mint mi, akik örökre meg szeretnénk őrizni őket. Afrikában mondjuk elkészítenek egy maszkot valamilyen rituális alkalomra, aztán ha eltörik, vagy megjavítják, vagy kidobják, és csinálnak egy másikat, majd pedig elvégzik a megfelelő rítusokat, hogy "működjön". Mi nem így gondolkozunk, nem tudjuk kidobni a dolgokat, sőt hamisítványokat készítünk, ami zavarossá teszi a piaci viszonyokat.
MN: Vagyis az európaiak felelőssége lett, hogy megőrizzék a többi kultúra emlékeit is? De nem értelmezhető ez ugyanakkor egyfajta lopásként, a tárgyaik kisajátításaként?
JH: Hatalmas a felelősség, ráadásul az új generációknak újra kell tanítani a saját kultúrájukat a tárgyaik bemutatásával. Múzeumi cserékre van tehát szükség, de nincs értelme úgy visszaadni a tárgyakat, hogy ott nincsenek felkészülve a fogadásukra. Sok esetben valóban beszélhetünk lopásról, máskor viszont igazán korrekt cserék történtek. Ne essünk túlzásokba! Ha én megveszek valami cégtáblát egy magyar faluban, megfizetem az árát, ezzel még nem a magyar kulturális örökséget fosztogatom. Való igaz, hogy egyes afrikai kultúrákat tényleg kifosztottak. Egyébként a terwureni (belgiumi) közép-afrikai múzeum megpróbált visszaadni bizonyos tárgyakat, de ezek meg sem érkeztek a rendeltetési helyükre: már útközben eltűntek. Maga a "múzeum" egy nyugati fogalom, amit megint csak mi próbálunk bevezetni másutt. Fontos dolgokat találtunk föl az emberi jogoktól a demokráciáig, de amikor másutt próbáljuk alkalmazni őket, nehézségekbe ütközünk - ahogy Afganisztánban vagy a ruandai népirtás idején -, hiszen ezeknek a társadalmaknak más a struktúrájuk, a hierarchikus rendszerük.
MN: Milyen további, rendhagyónak mondható kiállításokat tervez az ön által vezetett Genfi Néprajzi Múzeum?
JH: Szerencsésnek mondható, gazdag múzeumunk van, valamennyi földrészről vannak gyűjteményeink. 1901-ben alapították, sok gazdag genfi utazó hozott haza tárgyakat, és ezeket a múzeumnak adományozta. Tervezünk egy kiállítást az emlékezetről, egy Brailoiu nevű román zenegyűjtő anyagából kiindulva. Szeretnénk egy kiállítást a "Homo sovieticusról", amelyhez kidobott, eladott, piacokon beszerezhető tárgyakat gyűjtünk. Előbb azonban afrikai maszkokra alapozva azt próbáljuk megvizsgálni egy kiállításon, mit láttak ezekben a sajátos "gorgófőkben" azok, akik használták őket.
A Másik című kiállításról egy későbbi alkalommal számolunk be - a szerk.
