"Mi mondjuk meg, mi a szép" - Jacques Hainard etnológus, muzeológus

  • Kovácsy Tibor
  • 2008. október 2.

Film

A Néprajzi Múzeumban pénteken megnyitott A Másik című kiállítás egy Genfben megvalósított koncepción és részben onnan kölcsönzött tárgyakon alapul. A megnyitón részt vett a Genfi Néprajzi Múzeum igazgatója, Jacques Hainard is, akire a szakma a muzeológia egyik megújítójaként tekint. Kovácsy Tibor
A Néprajzi Múzeumban pénteken megnyitott A Másik című kiállítás egy Genfben megvalósított koncepción és részben onnan kölcsönzött tárgyakon alapul. A megnyitón részt vett a Genfi Néprajzi Múzeum igazgatója, Jacques Hainard is, akire a szakma a muzeológia egyik megújítójaként tekint.

Magyar Narancs: Először is arra kérem, tegyen rendet az idegen kultúrák tanulmányozását jelölő fogalmak - etnográfia (néprajz), etnológia, kulturális antropológia - között!

Jacques Hainard: Tény, hogy a tudományunk néha nehezen érteti meg magát a nagyközönséggel, éppen, mivel három különböző kifejezéssel jelöljük meg. A legegyszerűbb, ha az etimológia felől tekintünk e fogalmakra. Az etnográfia a társadalom leírása. Ha mondjuk valaki Budapesten az éttermek, kávéházak etnográfiájával foglalkozik, akkor leírja ezeket, a működésüket, az ott tevékenykedő emberek viselkedését, egymás közti viszonyait és így tovább. Tehát a helyek teljes leírására törekszik. Az etnológia pedig a minderről való gondolkodás, diskurzus. Tehát mondjuk az éttermek leírásainak az összevetése, általános szabályszerűségek, tendenciák megállapítása. Az antropológia pedig egyfajta szélesebb megnevezés: az emberre mint olyanra vonatkozó általános megállapítások megfogalmazása volna a célja, de ezt nem igazán képes megvalósítani. A franciában az etnológia és az antropológia kifejezés végül is ugyanazt jelenti. De mondhatom úgy is, hogy a három kifejezés egy háromszög három csúcspontja, és a feszültségük definiálja a tudományunkat. Ami ma változást jelent, az az, hogy az etnológia az egész világot lefedi. Korábban az etnológia tárgyát az Európán kívüli kultúrák képezték, míg a nyugati társadalmakat a történettudomány és a szociológia vizsgálta. Ugyanakkor az Európán kívüli világ anyagi kultúráját vizsgáló etnológia igen hatékonnyá vált. A hagyományos néprajzi múzeumok a képzőművészeti gyűjteményekre hasonlítanak. Például a Musée du quai Branly (a Chirac elnök erőteljes ösztönzésére két éve megnyílt új és modern párizsi néprajzi múzeum - K. T.) nem tartalmaz európai anyagot. Európa és a mediterrán térség egy új marseille-i múzeum gyűjtőkörébe kerül, ha Sarkozy elnök is úgy akarja. Még most is fennáll ez a megosztottság. Az olyan kiállítások viszont, mint például A Másik, felújítják a vitát minderről, újraértelmezik a régi időkből származó tárgyakat, új kontextusba helyezik őket, hogy megpróbáljuk megérteni, kik is vagyunk, hogyan látjuk egymást és magunkat.

MN: Arra gondol, hogy amikor a hagyományos szemlélet a szépsége miatt kiemel egy tárgyat a kulturális összefüggéseiből, ezzel mintegy fölülről tekint az adott kultúrára?

JH: Az a helyzet, hogy mi - vagyis a Nyugat - döntünk mindenről, mi mondjuk meg, mi a szép, hogy egy másik kultúra tárgyai esztétikusak-e vagy nem. És hát ugye unalmas mindig a gyarmatosításról és hasonlókról beszélni. Egyszerűbb kiemelni és műalkotásként kezelni a szép tárgyakat, és ezzel meg is szabadulunk a magyarázat kényszerétől. Ez egyértelmű tendencia.

MN: Azt gondoltam, hogy ez a szemlélet már visszaszorult.

JH: Furcsa módon ismét visszatért. Manapság nagyon nehéz vitát nyitni ezzel kapcsolatban. A néprajzi múzeumok az államhatalom szolgálatában állnak, amely ellenőrzés alatt tartja őket. Én korábban Neuch‰telben, most Genfben élek, ahol magamnak kellett kivívnom a szabadságomat. Vannak viszont országok, ahol nem lehet mindent elmondani. A Musée du quai Branly, amelynek monopóliuma van, nem akar beszélni a gyarmatosításról. Írtam erről egy kritikát: meg is sértődtek miatta.

MN: Mennyire jeleníthetők meg a jelenkor szokásai, kultúrája a múzeumban? Elképzelhető egy kiállítás egy-egy társadalmi csoport vagy mondjuk a párizsi külvárosok mai kultúrájáról?

JH: Ez nagyon bonyolult lenne. Nem véletlenül maradunk meg többnyire a falusi életnél. Azzal védekezünk, amit a történészek is mondanak: ötven évre van szükség, mielőtt hozzákezdhetünk a jelenkori társadalmi tények vizsgálatához. Ez nagyon hosszú idő. Igen ritka, hogy a hagyományos múzeumok az aktuális problémákkal foglalkoznak.

MN: Elég nehéz is volna összegyűjteni ehhez a bemutatható tárgyakat, hiszen egyforma tömegfogyasztási cikkek vesznek körül minket.

JH: Márpedig egészen egyszerűen be kell szerezni ezeket a tárgyakat a boltokból, hogy aztán majd összefüggéseikbe helyezhessük őket, elmondhassuk a történetüket. És mi ezt csináljuk is a genfi múzeumban. Előtte egyáltalán nem is voltak ilyen tárgyaink, hiszen az Európán kívüli kultúrák tartoztak a gyűjtőkörünkbe. Szóval egyszerűen bevásároltunk az üzletekben.

MN: Mégis, micsodát?

JH: Mindenfélét: nyakkendőket, műanyag csirkéket, mindenféle szerkentyűt, szexuális segédeszközöket. Az első ilyen kiállítást követően még kidobtuk ezeket a dolgokat, mondván, hogy múzeumba azért nem valók. Négy év után döbbentünk csak rá, hogy mit teszünk. És azóta minden ilyen tárgyat, amely bekerül a múzeumba, egyformán dolgozunk fel: fotó, számozás, leírás. A munkatársak kezdetben azt gondolták, hogy megbolondultunk. Persze nem őrizhetünk meg mindent, de ha tematikus kiállításokat rendezünk, ezeken a mai tárgyakat is szerepeltetni kell. Szerintem ez a helyes muzeológusi hozzáállás. Diskurzust teremteni a tárgyakról, bármilyenek legyenek is, szépek vagy kevésbé szépek, hatásosak vagy értéktelenek - az a fontos, hogy a közönség megértse a bennük rejlő történetet.

MN: Jól tudom, hogy az idegen kultúrák tárgyainak a gyűjtése igazából alig több mint száz éve kezdődött?

JH: Amikor úgy az 1850-es években elkezdődött ez a gyűjtés, az volt a háttérelgondolás, hogy ezek a kultúrák annak a fejlődési folyamatnak a kezdetén állnak, amelynek mi, európaiak a végpontján vagyunk. Az ilyen gyűjtemények legrégebbi tárgyai mondjuk a XVIII. századból valók. De végig a XX. században is erőteljes gyűjtőmunka zajlott. Itt volt például a Mission Dakar-Djibouti nevű állami szervezésű nagy francia gyűjtőút, 1931-33-ban. Lényegében egészen a gyarmatok megszűnéséig, az 1960-as évekig rengeteg tárggyal gyarapodtak a gyűjtemények. Az akkoriakat mi már régiségekként kezelhetjük. És ez problémát jelent: megértetni a közönséggel, hogy nálunk viszonylag új dolgok láthatók, mivelhogy az emberek azt várják, hogy a múzeumokban régi, távolról érkezett darabokat lássanak. Fontos változás, hogy az etnológusok a nyolcvanas évek óta kevésbé érdeklődnek a tárgyi kultúra iránt, nem hoznak tárgyegyütteseket a múzeumoknak.

MN: És milyenek a néprajzi múzeumok mondjuk Afrikában?

JH: Vannak ott is ilyenek, de ez nehéz kérdés. A hetvenes években az akkori Zaire-ban dolgoztam. Volt Kinshasában egy szép gyűjtemény, amit Mobutu (az ország akkori kényura - K. T.) fontosnak tartott, de miután megbukott, széthordták, a tárgyakat eladták. Nehéz ezt jól megfogalmazni, de az afrikaiak másként tekintenek a tárgyakra, mint mi, akik örökre meg szeretnénk őrizni őket. Afrikában mondjuk elkészítenek egy maszkot valamilyen rituális alkalomra, aztán ha eltörik, vagy megjavítják, vagy kidobják, és csinálnak egy másikat, majd pedig elvégzik a megfelelő rítusokat, hogy "működjön". Mi nem így gondolkozunk, nem tudjuk kidobni a dolgokat, sőt hamisítványokat készítünk, ami zavarossá teszi a piaci viszonyokat.

MN: Vagyis az európaiak felelőssége lett, hogy megőrizzék a többi kultúra emlékeit is? De nem értelmezhető ez ugyanakkor egyfajta lopásként, a tárgyaik kisajátításaként?

JH: Hatalmas a felelősség, ráadásul az új generációknak újra kell tanítani a saját kultúrájukat a tárgyaik bemutatásával. Múzeumi cserékre van tehát szükség, de nincs értelme úgy visszaadni a tárgyakat, hogy ott nincsenek felkészülve a fogadásukra. Sok esetben valóban beszélhetünk lopásról, máskor viszont igazán korrekt cserék történtek. Ne essünk túlzásokba! Ha én megveszek valami cégtáblát egy magyar faluban, megfizetem az árát, ezzel még nem a magyar kulturális örökséget fosztogatom. Való igaz, hogy egyes afrikai kultúrákat tényleg kifosztottak. Egyébként a terwureni (belgiumi) közép-afrikai múzeum megpróbált visszaadni bizonyos tárgyakat, de ezek meg sem érkeztek a rendeltetési helyükre: már útközben eltűntek. Maga a "múzeum" egy nyugati fogalom, amit megint csak mi próbálunk bevezetni másutt. Fontos dolgokat találtunk föl az emberi jogoktól a demokráciáig, de amikor másutt próbáljuk alkalmazni őket, nehézségekbe ütközünk - ahogy Afganisztánban vagy a ruandai népirtás idején -, hiszen ezeknek a társadalmaknak más a struktúrájuk, a hierarchikus rendszerük.

MN: Milyen további, rendhagyónak mondható kiállításokat tervez az ön által vezetett Genfi Néprajzi Múzeum?

JH: Szerencsésnek mondható, gazdag múzeumunk van, valamennyi földrészről vannak gyűjteményeink. 1901-ben alapították, sok gazdag genfi utazó hozott haza tárgyakat, és ezeket a múzeumnak adományozta. Tervezünk egy kiállítást az emlékezetről, egy Brailoiu nevű román zenegyűjtő anyagából kiindulva. Szeretnénk egy kiállítást a "Homo sovieticusról", amelyhez kidobott, eladott, piacokon beszerezhető tárgyakat gyűjtünk. Előbb azonban afrikai maszkokra alapozva azt próbáljuk megvizsgálni egy kiállításon, mit láttak ezekben a sajátos "gorgófőkben" azok, akik használták őket.

A Másik című kiállításról egy későbbi alkalommal számolunk be - a szerk.

Neked ajánljuk

Nem alszik

Mégis ki ölte meg a nagy pofájú, felfuvalkodott amerikai rendezőt? A producer, akit megzsarolt; a forgatókönyvíró, akinek vízióját tönkre akarja tenni – esetleg a főszereplő színésznő, akinek részegen félreérthetetlen ajánlatot tett; vagy talán annak férje, akivel még össze is verekedett?

Túl sok

  • Sándor Panka

A nézőteret sűrű köd borítja, a színpadképet a szürke szín dominálja. Ferdén elhelyezett ajtók keretezik a színpad közepére állított lépcsősort (díszlet, jelmez: Tihanyi Ildi).

Egy doboz lenne

Zuhog az eső, Martin többszöri eltévedés után jut el az Ardennek mélyén lévő a faluba, ahol régen nem látott apja meghalt. Mivel az apja kimondottan azt kérte, helyben hantolják el, ám a temető már tele van, Martin a furcsa sírásó segítségével egy rejtélyes, sok-sok éve nem látogatott sírt akar kiüríteni.

Ki a hülye?

  • Sándor Panka

A színpadon két forgatható szobabelső, a kettő között szintén mozgatható, jellegzetes zöld falusi kerítés. Az elemek mobilizálásával a történet összes helyszíne megjeleníthető. Kovács Dániel Ambrus nem csak rendezte a darabot, ő tervezte a látványt is, s az nem csak az ötletes térkonstrukciók miatt működött. A kopottas szobabelsők úgy teremtenek sivár atmoszférát, hogy közben furcsa nosztalgiát is érzünk irántuk.

Nemesítő idő

Huszonhárom év után újra találkozik egy Férfi és egy Nő. Egykor szerelmespár voltak, ma valami megkésett randevúszerű találkozójuk van egy kölcsönlakásban. Néhány retrónak ható bútor, mázas kisszobor meg klasszik nipp veszi őket körül, a háttér meg egy méretes faliszőnyeg, cirkuszi vagy farsangi jelenettel. A Nő Amerikában él, a Férfi itthon maradt.

Tartsd szárazon a tésztát!

  • Kiss Annamária

Mintha vége lenne az előadásnak, tapsolnánk, ám szólítanak az alkotók, hogy foglaljunk helyet a színpad egyik vagy másik szélénél attól függően, szerintünk bűnös vagy ártatlan az ókori görög hősnő. De nemcsak térfelet választunk, meg is kell védenünk az álláspontunkat. A két csoport, szokatlan módon sok mindenben egyetért, megérti egymást. Érvényes vita bontakozik ki.

Hogy igaz legyen

  • Antoni Rita

Nehéz nem észrevenni, hogy a Libri könyvesboltjaiban egy ideje, pontosabban amióta az államilag bőkezűen támogatott Mathias Corvinus Collegium Alapítvány (MCC) beszállt a Libri–Bookline kiadócsoportba, központi helyen, gúlákba állítva díszelegnek az MCC Press „genderellenes” (azaz, a feminista és LMBTQ jogi törekvéseket lejáratni igyekvő) kiadványai, jelentős ellensúlyozás nélkül.