Magyar Narancs: Az elmúlt időszakban alapvetően megváltozott a helyzetetek.
Kollár-Klemencz László: Az első lemeznél nem is volt zenekar, két hónap alatt írtam a Kistehén mellé Kistehén-barát számokat. Majd hívtam addig számomra is ismeretlen vendégzenészeket, és megszületett az első lemez. Aztán két évig csak próbáltunk, mindenféle célkitűzés, koncert nélkül találkoztunk havonta egyszer. Az együttlét volt a lényeg. Volt, hogy egész este egyetlen dalt játszottunk, az Elment az autót, sötétben, lekapcsolt villanyoknál, majd söröztünk csak kint a kertben. Nem kértük számon senkitől, ha nem jön, mért nem jön, ha késik, miért késik, úgy voltunk vele, ha ki kell alakulni, hát majd kialakul, összeforr a csapat. Aztán összeállt a következő lemez a Szájbergyerekkel, és hirtelen koncertező zenekarrá váltunk, már a mostani felállással. Addig a tagok jöttek-mentek, végül ez a csapat maradt. Velük hasonló volt a gyerekkorunk is, a zenekarban ez nagyon fontos közös szál. Mindannyiunkban ott élnek ezek a falusi élmények, bárki mesél, mintha a saját történeteim lennének. Olyan erős volt ez a kétéves semmittevés, hogy ez alapozott meg mindent. Az elmúlt évig ilyen szellemben éltünk. Elértünk itthon egy bulizenekar státust, egy bizonyos színvonalat akár fáradtan, akár nem túl józanul is tudunk hozni. Sokszor lementünk a Balatonra, és hogy napközben mi történt velünk, sokkal fontosabb volt, mint az, hogy este még koncert is lesz. Ekkor kaptunk egy külföldi szerződést. Amikor aztán sorra leptek meg a lehetőségek, rájöttem, hogy egy fél-amatőr, "jól elvagyunk" helyzetből fel kell nőnünk működő zenekarrá. Ezt nehéz baráti alapokon működtetni. Jöttek is a feszültségek folyamatosan. Ha szóltam, hogy "ugyan már, ne rúgjunk be, tartsuk az energiákat estére", jött a válasz, hogy "Laci, ne szóljál már ránk". Én profibb zenekart szerettem volna, hogy ne a véletleneken múljon, hogy jó lesz-e egy koncert. Ne csak haknizzunk külföldön, hanem legyünk fontos szereplői a fesztiváloknak. Elkezdtem egy háborút a zenekarral - egy évig tartott. A gyengeségekre mentem rá, a hibákra, a sajátjaimra is. Áldozatokkal járt rávennem őket, hogy ők is meg akarják mindezt lépni, hiszen nem volt belekalkulálva az életükbe a több próba, a gyakorlás - egyszóval a boldog együttlétből munkahelyzet lett.
MN: Új és új szerződésekkel, hihetetlen ajánlatokkal.
KKL: Mint például a Global Fest New Yorkban. Ez egy fontos fesztivál, ahová évente 12 zenekart hívnak meg az egész világból. Nos, itt kaptunk meghívást a hathetes őszi turnénkra, 25 koncerttel. Innentől igazán a sarkamra kellett állnom, hajtanom kellett a zenekart. Kialakult a főnök-beosztott viszony. Sokat fejlődtünk, de közben eltávolodtunk egymástól. Nem sértett meg senki senkit, külön-külön mindenkivel jól elvagyok, de mégis: lettem én, egy magányos valaki, és lettek ők. Nem vagyunk húszévesek, kötöttségeink vannak, már nem csak az a kérdés, hogy melyik farmerünket vegyük fel az útra. Pályákon, utakon vagyunk rajta. Eddig más-más célok felé mentünk, a zenekar hobbi volt. Nem kifejezetten képzett zenészekből álltunk, a középiskolában kezünkbe adták a gitárt, "te leszel a gitáros" - ehhez képest ugye minden csak plusz. Ez most átalakult. Felnőtté kell válni a homokozóban úgy, hogy közben ott is maradj, mint önfeledten játszó gyerek. Ez egy skizó helyzet, de meg lehet oldani, csak nagyon kell egymásra figyelnünk. A zenekari együttlét a családi léthez hasonlít. A színpad pedig érzékeny dolog, át kell tudnunk adni egymásnak az energiákat. Számít, mit gondolunk egymásról és a közös produkcióról. Minden új lemezről meg kell győznöm őket. Otthon egyedül írom a dalokat, szövegeket, ők már összerakott állapotban kapják meg, de hogy milyen lesz a végeredmény, az már közös. Ha ez az egyensúly megbomlik, megbillen, vissza kell állítani.
MN: Milyen további változásokkal jár még az, hogy ennyire megváltozott a zenekar működése?
KKL: Meg kell fordulnia bennünk a dolgoknak. Én például mindig is filmet akartam készíteni, nagyjátékfilmet, jobban érdekeltek a történetek annál, mintsem hogy csak a zenével foglalkozzak. A zene komplexen, szöveggel, képpel együtt érdekel. Ez a mostani út, ha végigviszem, mint egy film, olyan lesz, csak épp nem másfél órában, hanem mondjuk másfél évben éled meg. Jelen pillanatban megvan bennem a félelem, hogy ebből olyan történet kerekedik, amitől én mindig menekültem. Hogy most hosszú ideig csak a zenekarral fogok foglalkozni, és az lesz a vége, hogy úgy kell definiálnom magam, hogy én egy zeneszerző-szövegíró vagyok. Ám itthon nem tudom ezt hitelesen kimondani, mert ez nem egy egzisztencia. Aki ezt működtetni tudja, az a haknisztár kategóriába tartozik. Külföldön válhatsz zeneszerző-szövegíróvá, akinek csak azzal kell foglalkoznia, milyen legyen a következő lemeze.
MN: Külföldön Little Cow néven, angolul játszotok. Ám a Kistehén annyira magyar ízű, a maga speciális játékaival. Nem zavar vagy korlátoz az idegen nyelv?
KKL: Négy fordítóval dolgoztam, míg végül ráakadtam az igazira, David Hillre. David költő, itt él Magyarországon. Érzékeny, hasonló kattanása van, mint nekünk. Eleinte műfordítással, hagyományosan próbálta megközelíteni a dalokat, majd rájöttünk, hogy a tükörfordításból kell kiindulni, a szójátékokat pedig ő játssza be, angolul. Mivel nálunk lényeges elem a szöveg, ragaszkodtam a fordításhoz.
MN: Amerikai turné a legritkább esetben szokott összejönni magyar rockzenekarnak.
KKL: Annyi jó zenekar van, remélem, pár éven belül ez egy átlagos történet lesz. Nyitottabbá kell válni, nem a félelmeket, szorongásokat erősíteni magunkban. Kedvesek a kis remények, de ki kell teríteni, amink van. Érdekes az amerikai piac. Zűrös és zavaros az egész társadalom, de ahogy a piac működik, abban azok a gyökerek érvényesülnek, ahogyan ők elkezdték. Az értékek megítélése tisztábban folyik. Itthon, ha megcsinálsz valamit, nem egyértelmű, hogy azok, akik erre reagálnak, arra reagálnak-e, amit látnak, hanem sokkal fontosabb, hogy szeretnek-e téged. Rétegek rakódnak magára a lényegre, ami így nem mutatkozhat meg. New Yorkban, ha kitalálnám, hogy a kólát tejjel volna a legjobb inni, langyosan, egy nyers tojással, és elnevezném a koktélt Bagolytejnek, aztán kitennék a sarokra egy Bagolytej-bódét, és öt dollárért árusítanám, ráadásul ez a mix finom lenne, hamarosan Bagolytej-mágnás lennék. Úgy éreztem kint, hogy a Bagolytejnek, ha jó, nincs akadálya. A következő lemez kint fog készülni, elkezdjük már a turnén. Egyfajta filozofikus diszkót szeretnék. Ez lesz a "Soha meg nem jelent album", a soha le nem játszott dalok, a meg nem született emberek dalai, diszkós ritmusokra.
MN: A most megjelent keringőlemezetekre (Ember a fán) a közönség egy része igen furcsán reagál.
KKL: Érzem és tudom. Pedig az egyik legjobban sikerült albumunknak tartom. Finomabb helyekre, messzebb el tudunk majd jutni vele, épp az egyedisége miatt. Akik a kis gyöngyszemeket keresik, szeretni fogják. Ez amúgy is egy téli album, télen téli, nyáron nyári zenéket szeretek hallgatni. Hülyén érzem magam, mikor kocsiban utazva, erős havazásban tévedésből beúszik az éterbe egy nyári sláger. Én is utálom Bob Marleyt télen... Idén Kapolcson játszottuk a lemezt egy cirkuszi sátorban. Volt ott egy szőke csaj, aki a szép lassú számok között üvöltözött nekünk, hogy inkább táncos zenét játsszunk. Jó kis helyzet volt. Ezek most nyári reakciók. A közönség még prekoncepcióval jön, el akarják felejteni a napi munkát, kis táncos agymosást akarnak. Aki így érkezik, csalódik. A zenekar is másfajta katarzist szokott meg. Ez most máshogy működik, meg kell tanulni átérezni.
MN: Ez a lemez deklaráltan melankolikus. De ez a mélabús szál sosem hiányzott a repertoárból. Még az őrült táncos dalaitokban is érzem a szomorkás ízt.
KKL: Mindig vonzott, hogy valami egyszerre legyen szórakoztató és mély. A mélységet a melankóliában jobban megtalálom. A boldogság pillanata is gyönyörű, de akkor a legerősebb, mikor egyetlen másodpercben mindkét végletet megélem. A világ állandóan a kezedbe ad egy feketét meg egy fehéret. Ha ezt együtt létezve élem meg, akkor érzem magam a legteljesebbnek. Benne a mostban, nem túl racionálisan, de nem is túl elemelkedetten. Ezért van minden mögött a szomorúság, mint fontos része a pillanatnak. Úgy érzem, van egy ösztönös ellenkezés a szomorúság ellen. Pedig szerintem a szomorúság mosoly a világra.
MN: Szereted, ha békén hagynak. Most viszont állandóan úton vagy. Hogyan találod meg a feltöltődéshez elengedhetetlen nyugalmat?
KKL: Nehezen. Mintha mindig kicsit a túlélésre hajtanék. Mellesleg hipochonder is vagyok. Rengeteget gondolok mindenféle képzelt bajaimra, gyógyszerként épp ezért sokat futok, jógázok, de éppen ennyire szeretek sörözni is. Próbálom kezelni a lelkemet, agyamat, hogy kordában tartsam magam. A jógázás ősi módszer arra, hogy tudatosan egyben tartsd a kis gépedet, a szellemed és a tested. Közben vannak defektek, félelmek, amik, ha nagyon fáradt vagyok, jobban előjönnek, főleg ha nincsenek meg a relaxációs idők. Gondolj Andy Warholra: ő is rettegett a szívbetegségtől - ezért futott rendszeresen, és végül mégis szívrohamban halt meg. Egyik barátom rajzolt nekem egy képet, amin én állok meztelenül, fehér háttér előtt. Az aláírás: Semmi bajom! Erre időnként ránézek. Egyedül az alkotói folyamatba tudok belelazulni. Ezért is tudom a tömeget, a népszerűséget normálisan kezelni. Jobban érdekel, mit is akarok igazán, az a fontos, hogy a vízióimat ki tudjam magamból önteni. Általában nincs rajtam standby állás. Ahhoz nagyon el kell utazzak, hogy kicsit is kikapcsoljak. A keringőlemez felvétele alatt például nem tudtam aludni. Felkeltem, járkáltam, dolgozott bennem az anyag, rémálom volt az egész. A jógától vártam, hogy visszahozzon a valóságba és a koncertektől. Azokat irigylem, akik tudnak aludni. Engem csomó minden befolyásol. Járok ágyról ágyra a lakásban, tejet vagy sört iszom lefekvés előtt, nem segít. Eddig is volt, hogy használtam magam, de kicsit azt érzem, hogy az utóbbi időben állandóan használatban vagyok. Boldogan ülnék megint, mint gyerekkoromban, egy zacskó cseresznyével a kezemben. Délelőtt lenne, az utcán szállna a por. Valamit néztünk ilyenkor, hosszú órákon keresztül. Annyira jó semmittevéseket éltem át egykor, és annyira vágynék újra erre.
