Magyar Narancs: Színész vagy, fotózol, rendezel, írsz. Amikor mindenki specializálódik, nem atavisztikus magatartás ez?
Anger Zsolt: Olyan sok mindenhez azért nem értek - szívet például nem tudok átültetni. Road movie az élet, mindig van valami, ami szembejön, én meg kíváncsi ember vagyok. Magában a tehetség: semmi. Gyomlálni kell, és szorgalom is kell hozzá. A nálam okosabb emberek - akik annyi mindent csinálnak, mint én - simán megteremtenek egy egzisztenciát. Nem tudom, hogy ez nekem valaha fog-e sikerülni. Az viszont jó, hogy mindezt viszonylag könnyedén fogom fel, nem izgat annyira, hogy mi lesz holnap. Ha valamilyen munka felkelti a kíváncsiságomat, arra nem mondok nemet, nem azon gondolkodom, hogy anyagilag megéri-e. Rövid az élet, és annyi mindent lehet benne csinálni.
MN: Hogyan definiálod akkor önmagad? Mi a foglalkozásod?
AZS: Nem tudom megmondani, mert nincsen egy foglalkozásom. Idén húsz éve, hogy leszerződtem a Kaposvári Csiky Gergely Színházhoz, aztán jött a Vígszínház, volt Eger, most már harmadik éve szabadúszó vagyok. Ha nagyon kukacos akarok lenni, akkor azt mondom, hogy színházi színész vagyok. A következő évben színészként azonban kénytelen leszek leállni, mert rendezni fogok - de rám is fér egy kis pihenő, mivel az utóbbi nyolc-tíz évben volt egypár olyan munkám, ami megrázóan nem hasonlított arra, amit elképzeltem magamban. Hiányérzetem volt, sokszor nem is tudtam megfogalmazni, hogy mi miatt. Az évek során sikerült viszonyítási pontokat szereznem, mert volt egy-két olyan feladatom, amikre azt mertem mondani - már akkor is és az idő távlatából is -, hogy mérföldkő a pályámon. Kaposváron Radoslav Milenkovic rendezte a Murlin Murlo című előadást, amit öt szereplővel a stúdiószínpadon játszottunk. Mámoros próbaidőszak volt, nagy találkozás a rendezővel, a partnerekkel, olyan jó "kaposvárias" előadás lett, amin sokat lehetett nevetni, de közben iszonyú elgondolkodtató és nyomasztó is. Hajlamos az ember arra, hogy utána mindent ehhez mérjen - egyre feljebb tettem a lécet. Történtek persze azóta is klassz dolgok, számomra mégis elgondolkodtató, hogy, az, amit én mérföldkőnek tekintek, már tíz éve volt a pályámon.
MN: A színészi lét talán kiszolgáltatottságot jelent. Íróként, rendezőként, fotósként azonban javarészt te rendelkezel magad felett. Ez vonzott?
AZS: Ez volt az egyik legfőbb ok. A rendezők - tisztelet a kivételnek - hajlamosak azt gondolni, hogy bábszínházat csinálnak. Azt hiszik, a színház magányos alkotói folyamat, a színész pedig mozgó-beszélő fényvisszaverő felület. Ennek következtében - és most nem is tudom, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás - sok olyan színész akad, akinek nehezére esik az önálló gondolkodás. Abból azonban semmi jó nem sül ki, ha az ember felmegy a színpadra, és rögtön azt kérdezi a rendezőtől, hogy "mit csináljak?". Én nagyon színészközpontú rendező vagyok - mi más is lehetnék? -, tudom, hogy egy olyan festőművészből, akinek folyamatosan a karját taszigálják, sosem lesz Michelangelo. Ahhoz csönd kell meg nyugalom meg elegendő bíborszínű festék. Ha nincs meg a kölcsönös inspiráció, ha nem egyik gondolat születik a másikból, nem adogatjuk egymásnak a labdát, nagy a baj. Én adogató típus vagyok, így amikor színészként megéreztem, hogy bármennyire szeretnék is játszani, kevesen passzolgatnak, gondoltam, kipróbálom magam a másik oldalon. Azt, hogy mire van szüksége egy színésznek, hogy melyikünk hol tart egy próbafolyamat alatt - hisz ahány színész, annyiféle - a rendezők zöme nem érzékeli. A színpad sosem addig tart, amíg a néző látja. A büfé és az öltöző is oda tartozik, meg az a csomó másik ember, aki nem színész. Az érdeklődés sajnos mára már alábbhagyott, a színház szentsége pedig elkopott - egyre nagyobb ritkaság, ha egy díszletmunkás vagy egy fodrászlány a takarásból a darabot nézi. Ez ellen rendezőként egy kicsivel többet lehet tenni. Spirálba kerültünk - elkezdtünk ehhez a tróger világhoz hasonulni, és egyre trógerabbak leszünk a színpadon is. Felgyorsult az élet, minden elérhetőnek tűnik - könnyen meg lehet gazdagodni, meg lehet halni vagy bekerülni a tévébe. Van tízmillió baromi erős ego, és mindenki szeretné magát - ha csak egy percig is, de - sztárnak, miniszterelnöknek vagy a legokosabbnak érezni. Ez a keleti és a nyugati világnézet közötti alapvető különbség - a keleti azt mondja, van a világ, ennek vagyok én egy pici része, varrom a sapkát, teszem a dolgom, a nyugati meg azt mondja, vagyok én, és van a többi tízmillió. Ez a hozzáállás von vérfüggönyt az ember szemére, amin keresztül nem látjuk meg, hogy vannak nálunk tehetségesebbek, okosabbak is.
MN: Emiatt akartál Szolnokon színházigazgató lenni?
AZS: Nem az volt a fő ambícióm, hogy színházat igazgassak, az igazságérzetem lázadt fel. Azért is nem mentem Szolnokról tovább más városba, és pályáztam másutt. Adott volt egy helyzet, amikor úgy éreztem, hogy lépnem kell, mert az nem lehet, hogy a politika határozza meg, hogy milyen is legyen egy színház. És a kíváncsiságom is hajtott, tudni akartam, hogy össze tudjuk-e rakni az anyagot - mondtam is annak a csapatnak, akikkel dolgoztunk, hogy már az is győzelem, ha egy szakmai pályázatot le tudunk tenni az asztalra, hogy lássák végre, nem csak a büfében tudunk arról dumálni, hogy milyen legyen egy színház. Ez sikerült, azt meg, hogy nem nyerünk - azok után, hogy a polgármester kijelentette, hogy pályázhat akárki, akkor is XY lesz az igazgató -, tudtuk előre. Sajnos a mai világban az van, hogy a piros, a kék vagy a lila színű "elvtárs" mondja meg, hogy mi legyen, akkor is, ha a fejed tetejére állsz. Nonszensz, ami megy. Gyerekkoromban még megmosolyogtuk, amikor a gonosz imperialistákról beszélt az állam, most meg csak úgy tudjuk meghatározni önmagunkat, ha az "ellenséghez" viszonyítjuk. Miközben az embernek a barátaihoz meg azokhoz képest kéne meghatároznia magát, akikre felnéz.
MN: Ezért írtál nyílt levelet Blaskó Péternek, aki politikai okokra hivatkozva nem vette át a Kossuth-díját?
AZS: Mi köze a művészetnek a politikához? Mi köze Blaskó Péter több évtizednyi művészi munkájának ahhoz, hogy ki az aktuális miniszterelnök? Mi köze a gazdasági helyzetnek ahhoz, hogy ő a legjobb színészeink egyike? Magyarországon mindent mindennel összekeverünk.
MN: Ennek kapcsán ébredt gesztus, hogy a Bárkában jövőre bemutatandó Dogville-rendezésedben rá osztottad az egyik szerepet?
AZS: Õ lesz Grace Mulligan apja, a "nagy ember", amit a Mesélőt játszó Seres Zolinak köszönhetek. Stuttgartban is bemutatták színpadon a Dogville-t, ott, a Mercedes-Benz hazájában a gyár egyik vezetője játszotta az apát, amiből állítólag óriási botrányok lettek. Mondtam Seresnek, hogy jó lenne, ha a szerepre mi is ki tudnánk találni valami olyat, ami meglepő és különleges. Seres ötlete volt, hogy hívjuk el Blaskót, és nagyon boldog voltam, hogy elvállalta. Nem szabadna, hogy művészi kérdésekben a politika tárgyalási alap legyen.
MN: Gigor Attila, A nyomozó rendezője Kitano Takeshiben látta meg az anyja betegsége miatt bérgyilkosságot vállaló boncmester, Malkáv Tibor figuráját. Segített téged ez, vagy hátráltatott?
AZS: Kitano Takeshit titokzatosságban felülmúlni nehéz - egészen elképesztő, amit ez a pasi képvisel. Húsz percig el lehet nézni a fejét egyetlen vágás nélkül. Az biztos, hogy megmászandó hegycsúcs volt - eszembe is jutott sokszor, hogy hű, de jó lenne elérni egy anynyira erős filmes jelenlétet, mint amire ő képes. Amikor leül a kamera elé, nem azt játssza el, hogy mit kell a nézőnek éreznie, hanem a néző attól, hogy valaki ennyire titokzatos, a saját kérdéseire kezdi keresi a választ: mi ez?, ki ez?, mit akar?, mire gondol?. Amit ő játszik, benned történik, és ez kivételes színészi tehetségre utal.
MN: Malkáv magányos, az érzelmei kifejezésére képtelen, kissé antiszociális alak. Hol találtál egy ilyen karakterhez kapcsolódási pontokat?
AZS: Azért lássuk be, mindanynyian magányosak vagyunk, még akkor is, ha a legboldogabb párkapcsolatban élünk. Ha máshol nem, a vécén ülve vagy fogmosás közben vagy egy álmatlan éjszakán ráébredhetünk erre. Nem fog soha senki belelátni a fejünkbe, még a saját anyánk sem ismer minket teljesen, és meghalni is egyedül fogunk. Ebben a szerepben pont ez volt a legizgalmasabb játék: felkavarni és megmutatni a nézőnek Anger Zsolt magányosságát.
