Magyar Narancs: Könyvében alapvetően a magyar hadiipar 1945 utáni ügyeivel foglalkozik - de mint tudjuk, ez a különleges iparág már a háború alatt, sőt közvetlenül előtte erős alapokkal rendelkezett Magyarországon. Mennyire építettek ezekre az új rezsimben?
Germuska Pál: A hadiipar teljesen ezekre épült. Inkább az volt a furcsa, hogy létezett egyfajta előítéletes gyanakvás a régi vágású szakmai elittel szemben: elvégre ők az "ellenségnek", a Királyi Magyar Hadseregnek és a német hadigépezetnek dolgoztak. Ezen túl pedig elképesztő módon lenéztek minden magyar találmányt. A háború előtti és alatti magyar haditermelés néhány nagy magáncégre alapozódott. E hadiüzemek szakembereihez rendkívül ambivalens módon viszonyultak az új helyzetben. Egyrészt szükség volt a szakértelmükre - rövid távon nehéz is lett volna pótolni őket, elvégre ilyen munkakörökre nem lehet gyorstalpalón kiképezni új embereket. A hadiipar lényegében a fémmegmunkálás, az elektronikai ipar, a vákuumtechnikai ipar - rádióelektronika, elektroncsőgyártás - csúcsát jelenti, s ezeken a területeken Magyarország 1945-ig igen jól állt. A teljes kommunista hatalomátvétel után, a fegyverkezési program kezdetekor szovjet szakemberek elsőként felmérik, mire lehet építeni egy akkor elképzelt, ötven-hetven ezres létszámú hadsereg felszerelését.
MN: Ez a létszám azután az újabb hadrendek beállításával félévente nőtt.
GP: Így van: ez újabb hadrendeket jelentett, ahogy fokozódott a nemzetközi feszültség, s ahogy Sztálin mind közelebb érezte az újabb világháborút. Mindehhez bővülő arzenál szükségeltetik - ennek nyomán megszületik a terv, amelynek részeként eldöntik, mi az a létező kapacitás, amit fel lehet használni, és mi az, amit az alapoktól fel kell építeni. A meglévő üzemeket elkezdik rekonstruálni, Diósgyőrben elindul egy új ágyúgyár építése - elképesztő iramban készül el, egy év múlva már be is indul a termelés. Gyakorlatilag minden korábbi magyar gyártmányt, beleértve a nemzetközi hírnévre szert tett Király-féle géppisztolyt, a magyar tervezésű kézifegyvereket, a magyar lokátort úgyszólván kidobják az ablakon - helyettük behozzák a szovjet licenceket.
MN: 1953, a Nagy Imre-program után a hadsereg megrendelései szinte nullára zuhannak. Ilyenkor, gondolom, két lehetőség adott: áttérni valamilyen civil célú termelésre, vagy bekapcsolódni a nemzetközi haditechnológiai kereskedelembe, ráállni a fegyverexportra.
GP: A partnerországokban a szovjetek ugyanezen forgatókönyv szerint jártak el: előbb óriási létszámú hadsereget hoztak létre ehhez mért, mindent legyártani képes hadiiparral - majd, már Sztálin halála után, jött a visszafogás. A legfejlettebb mind közül a csehszlovák hadiipar volt: itt fordulhatott elő az is, hogy a szovjetek tovább gyártattak korábbi, még a német hadigépezet által használt harci eszközöket, de ez a kevés kivétel egyike volt. Meg kell mondani, hogy a meglévő hadiipari alap nálunk nem volt túl széles. Például a harckocsigyártás újraindításával nem is próbálkoztak, a repülőgépiparból csak a gépjavítást indították újra - Esztergomban, illetve a Pestvidéki Gépgyárban. Emellett működött az úgynevezett tükörüzemelv. Mivel a hadiipar többsége Veszprém, Székesfehérvár, Budapest és Miskolc környékére települt, s mivel alapvetően Jugoszlávia, illetve Ausztria felől jövő támadással számoltak, ezért a "távoli, biztos hátországban" létre kellett hozni ezek tükörüzemét.
MN: Ez az ötlet, gondolom, a szovjet világháborús tapasztalatból fakadt: legyen minden gyárból egy kópia az Urálon túl is. Csak hát nálunk nincs hová hátrálni.
GP: Magyarországon, ahol a legnagyobb távolság is ötszáz kilométer, mindez különösen abszurd - mindenesetre a tükörüzemeket Észak-, illetve Kelet-Magyarországra telepítették. A gyárak felépítéséhez teljes dossziékban hozták a kész szovjet tervdokumentációt. Mindent megszabtak: hova települjön az üzem, milyen gépsorokat kell alkalmazni, milyen technológiai folyamatok nyomán, hogyan kell mindezt kivitelezni. A terveket már csak honosítani kellett - no meg a honi terepviszonyokhoz alkalmazni.
MN: Amit elterveztek, az fel is épült, hiánytalanul?
GP: A debreceni löveggyárnak csak az alapozása kezdődött el, a Nógrádverőcére tervezett harmadik lőporgyárnál már ez sem, amiként elmaradt a lőszer-összeszerelés kiszervezése Miskolcról Ongára. De a többi hadiüzem, többek között a jászberényi, berentei, sajóbábonyi, ikladi, hajdúhadházi - ezek a Kádár-korban már zömmel polgári profillal működtek -, sorra megépült és termelni kezdett, egészen a már említett Nagy Imre-program meghirdetéséig. Ezután egy ötéves hullámvölgy következik, amit az 56-os forradalom csak betetézett. Gondoljunk bele, 1956 szeptemberében még egy 130 ezer fős magyar hadsereget kellett ellátni hadianyaggal és felszereléssel - a forradalom után azonban csak alig több mint félszázezer fővel szervezik újjá. Az '56 utáni politikai vezetés világosan leszögezi: itt egy jó ideig nincs pénz új fegyverekre. Meg kell mondani, egészen addig "hadihasznált", II. világháborús eszközökkel szerelték fel a Magyar Néphadsereget - s a szovjetek már a forradalom előtt jelezték: hamarosan egy nagyszabású átszerelési programra lesz szükség. Emögött az állt, hogy az új szovjet vezetés rájött arra: nem működik a továbbiakban az a modell, amelyben ennyire alárendelt helyzetben tartják a szatellitállamok "népi" hadseregeit, s csupán a szovjetek által levetett hadieszközökkel szerelik fel őket, de az is lehetetlen, hogy valamennyien teljes haditechnikai önellátásra rendezkedjenek be. 1954-55-től a szovjet tervhivatal és a teljes ottani hadiipari komplexum gondolkodásmódja megváltozik: ezentúl egységes terv alapján, egységes fegyverzettel kell a szövetséges haderőket ellátni. Könyvem is jórészt erről az új modellről szól, melynek keretében a szocialista tábor kisebb országainak kell gondoskodnia egymás ellátásáról - miközben megmarad a Szovjetunió hadiipari autarchiája, teljes önellátása. Természetesen az ötvenes évek elejének óriási üzemi fejlesztései nyomán minden államban hatalmas, kihasználatlan kapacitások voltak - amik alkalmassá tehették volna a tagállamokat egymás kölcsönös kiszolgálására. A szovjetek azon technológiák körét is kijelölték, melyeket nem óhajtanak átadni a testvéri országoknak: 1957-ben megszületik az a klauzula, hogy ballisztikus rakétatechnológiai, katonai nukleáris eszközöket nem lehet átadni, elektronikai, radartechnológiai fejlesztéseket, innovációkat pedig csak azután, hogy a szovjet hadiipar azokat már rutinszerűen gyártja és a Vörös Hadsereg már alaposan el van látva velük.
MN: Közismert, hogy a szovjetek, igaz, változatos minőségben, de igyekeztek ellátni haditechnikával harmadik világbéli (akár vélt) szövetségeseiket is, s már a hatvanas-hetvenes években igen komoly fegyverexportot bonyolítottak le. A szatellitállamok mennyire tudtak bekapcsolódni ebbe a nemzetközi fegyvertranszferbe?
GP: Azt már lehet tudni, hogy Izrael állam megalakulása után a többfordulós arab-izraeli konfliktus során a szovjetek komoly menynyiségű fegyvert szállítottak az arab államoknak.
MN: De 1947-48-ban a szovjet szövetséges csehszlovákok még a leendő, illetve frissen megalakult Izrael állam fegyveres erőit segítették hadiszállításokkal.
GP: Kezdetben még így lehetett, de hamarosan, a szovjet politika fordulata nyomán, változott a helyzet - legutóbb egy konferencián került elém egy olyan korabeli dokumentum, mely azt részletezte, hogy az USA milyen szállításokkal ellensúlyozhatná Izrael számára a Csehszlovákia által Egyiptomnak eladott haditechnikát. A csehszlovákok, mivel nekik volt a legfejlettebb fegyvergyártásuk s a legnagyobb hadiipari kapacitásaik, már ekkor, az ötvenes években szállíthattak a szövetséges arab országokba, közülük először Egyiptomba. A többi szovjet szövetséges, közöttük mi is, csupán az 1967-es hatnapos háború után kapcsolódhattunk be ebbe a folyamatba - akkor az arab államok teljes légiereje és légvédelme megsemmisült, a páncélozott járművek 70-80 százaléka elpusztult, és mindezt pótolni kellett. A szovjetek már ebben az időben is elképesztő mennyiségben, sok milliárd dollár értékben szállítottak fegyvert Egyiptomnak, Szíriának, Iraknak - még ahhoz is volt erejük, hogy a hatnapos háború alatt sok száz repülőgéppel légihidat szervezzenek, s ezen szállítsák az araboknak az utánpótlást. A szakirodalom szerint a szovjetek 1967 októberére 80 százalékban visszapótolták szövetségeseiknek a nyár elején elszenvedett veszteségeit. Az arab katonai szakemberek szabályos beszerző körutakat szerveztek a kelet-európai országokba: hozták a kész listáikat, s arról rendelték meg a szükséges berendezéseket. Jöttek hozzánk is - s ezután következtek rendre a KGST-béli katonai szakosodás problémái: a magyar vezetők fogták a listákat, s kihúzták a felét azzal, hogy ez nekünk nincs, soha nem is gyártottuk. Az első üzlet Szíriával jött létre: nekik katonai rádiókat szállítottunk. A hadiipari exporteladásokat egy slágertermék, az SZ60-as légvédelmi löveg lendítette fel: ehhez a magyarok külön lokátort is gyártottak. Mivel a magyar kapacitás szűkösnek bizonyult a megrendelésekhez képest, ezért például használt szovjet katonai radarokat újítottak fel a Finommechanikai Művekben, s ezeket adta a magyar fél a légvédelmi ágyúk mellé. A fegyvertranszferek persze hitelbe történtek - abban a reményben, hogy mindez legalább utólag jó üzletnek bizonyul majd. Az 1973-as jom kippur háború újabb arab veszteségekkel járt, melyeket megint csak pótolni kellett - eközben 1971-1975 között megtriplázódott a régióba irányuló magyar haditechnikai export, összértéke elérte a 91 millió dollárt.
MN: Gondolom, azért tűntek az arab fegyverüzletek rentábilisnak, mert róluk feltételezhető volt, hogy tudnak mivel fizetni - ott volt például az iraki olaj.
GP: Akkor az illetékesek is úgy gondolkodtak: micsoda fantasztikus piac nyílik meg előttünk. Csak hát ezek az üzletek nem jöttek be annyira.
MN: Emlékszem még rá, hogy a rendszerváltás környékén is súlyosan bennragadt pénzekről, ki nem fizetett hadiszámlákról esett szó.
GP: A líbiai számlákról még Medgyessy akkori kormányfő is tárgyalt, s csak 2006-ra sikerült tisztázni, ki tartozik kinek - ekkor kellett ugyanis elszámolni a még a nyolcvanas évek elején-közepén leszállított rádiófelderítő-eszközök sok tízmillió dolláros árával.
MN: Mi volt a helyzet a többi szovjetközeli harmadik világbéli országgal, mint Angola, Mozambik, Etiópia, Dél-Jemen?
GP: Magyarország számára jó ideig a legfontosabb partnernek a közel-keleti arab államok számítottak - majd a hetvenes évektől új megrendelő jelentkezett: az indiai hadsereg. Az összes többi kesze-kusza állam és felszabadító hadsereg kicsit más kategóriába esett: őket katonai tanácsadókkal segítettük, másrészt ők főleg katonai segélyszállítmányokban részesültek. Például megkapták a Magyar Néphadsereg leselejtezett eszközeit. Így kerültek például itteni konfliktusokba T-34-es harckocsik - a hetvenes években. Modernebb katonai technológia, pláne katonai elektronika transzferje fel sem merült. A komoly megrendelők számára elsősorban páncélozott járműveket, légvédelmi lövegeket - a hozzájuk tartozó lőelemképzőkkel, lokátorokkal -, illetve a hetvenes évektől a katonai elektronikai, rádiótechnikai, kommunikációs eszközöket, közöttük a Mechanikai Laboratórium Vállalat által kifejlesztett, magas színvonalú rádiófelderítő rendszereket szállítottunk - ezek voltak az első, teljes mértékben magyar fejlesztésű eszközök, melyekkel be tudtunk lépni a világpiacra. Saját invenció alapján, de nyugati alkatrészekkel kiegészítve.
MN: Ezeket, gondolom, be kellett csempészni az országba.
GP: Ezek egy részét legálisan vásárolták, más részét féllegálisan vagy illegálisan szerezték be. A legnehezebb periódus ebből a szempontból a nyolcvanas évek eleje volt, amikor a nyugati embargót szigorították - integrált áramköröket meg műszereket alig lehetett beszerezni -, jellemző ugyanakkor, hogy ez is csak késedelmet okozott, komoly szállítást nem kellett lemondani.
MN: Ha jól sejtem, 1990 után az egész hadiipari vertikum hirtelen eltűnik a semmibe. Vagy maradt belőle valamennyi?
GP: Töredékek. Régi megrendelőinket sorra elvesztettük: Líbia embargó alá került, az indiai megrendelések a kilencvenes évek elején maradtak el: hiányzott a forgótőke, s már nem voltak új technikai fejlesztések sem - a magyar szállítók még az alkatrész-utánpótlást is alig tudták biztosítani. Itt elvesztettünk egy olyan piacot, mely a túlélést biztosította volna a magyar katonai elektronikai iparnak. A legtöbb, korábban a KGST-integráció keretében termelő hadiüzem alól egyszerűen kicsúszott a talaj. Tőkehiányos, alulfejlesztett cégekről beszélünk, ahol hiányzott a saját innováció is - az sem volt világos, hogy tovább gyárthatják-e a szovjet licenceket, s ha igen, akkor hova szállíthatják őket. Megrendelőink pedig sorra-rendre eltűntek, részben világpolitikai okokból is: előbb Egyiptom, azután Irak.
MN: Mi történt a magyar szakemberekkel?
GP: Szétszéledtek. Arról ugyan nem tudok, hogy szervezetten kerültek volna valahová - ahogy a hírek szerint a szovjet zárt városok tudósai mondjuk az iráni atomprogramba -, de alighanem képzett szakemberként megtalálták a számításukat az élet más területén.
