Interjú

„Mindig magányos voltam”

Kovács Lajos színész

  • Iványi Zsófia
  • 2012.10.04 08:00

Film

Az egyik legkarizmatikusabb magyar színész játssza Matula bácsit a Tüskevár új feldolgozásában – de színpadi eszméletvesztésről, vágóhídi munkáról és arról is beszélgettünk, hogy a Woyczek sikere után miért nem volt látható évekig a vásznon.

narancs.hu: Már a bemutató előtt megjelent pár kritika a Tüskevárról, amik nem bántak vele kesztyűs kézzel. Milyen reakciókra számít a nagyközönségtől?

Kovács Lajos: Szerintem egyszerre tíz vagy száz vagy ezer Tüskevárat kellett volna csinálni, hogy mindenki kiválassza a magának megfelelőt. Most nem kibújni akarok a kérdés alól, nem is bújhatok ki, de itt most egy Tüskevár készült, amit jó lenne, ha szeretnének, elsősorban azért, mert ez egy magyar film, és most ez képviseli az önerőből létrejövő filmművészetet.

narancs.hu: A forgatás előtt egy hónapot töltött a helyszínen. Mindig ilyen odaadással készül a szerepeire?


Fotó: Sióréti Gábor

KL: Pár éve Szász Janival forgattam volna egy filmet a Léderer-ügyről, amiben én egy vágóhídvezető szerepét kaptam. Azt kértem, intézzék el, hogy a forgatás előtt eltölthessek három hónapot melósként egy vágóhídon. Hogy a vérsöprés, disznóölés és hasonlók révén megtapasztaljam azokat a látványokat, érzeteket és érzelmeket, amik egy ilyen helyhez tartoznak. Ebből a filmből aztán nem lett semmi. De például Sára Sándor 80 huszárja előtt is két évig minden nap lovagoltam, pedig akkor még egyáltalán nem volt biztos, hogy megkapom a szerepet, vagy hogy egyáltalán lesz film. A Tüskevárnál azért mentem le a forgatási helyszínre, hogy a víz mellett éljek egy darabig. Első reggel kimentem, és leültem háttal a víznek – az ösztöneim nem engedték, hogy felé forduljak. Később persze rávettem magam, mire Balogh Gyuri (a rendező) megjegyezte, hogy ez nagyszerű, de én nem találtam annyira nagyszerűnek. Amikor a könyvet olvastam, arra gondoltam, hogy majdhogynem lehetetlen ezt filmbe átültetni. A mai napig nem tudom megfejteni, miért ültem háttal a víznek. Nem ismeretlen számomra a vízi világ, de azokat az intenzív képeket, amik számomra a könyv olvasása közben megjelentek, még nem tudtam felérezni. Felérezni – ez nagyon fontos kifejezés: az olyan, hogy felemelkedik az ember szívéig és agyáig a szerep. De a szív, az fontosabb, legalábbis nekem, mert én többnyire a szívemmel dolgozom, és annak hiszek leginkább.

narancs.hu: Ösztönös színésznek tartják.

KL: Pedig ez nem igaz: én mindenkinél keményebben szakmázok, csak a szerep szakmai részéhez nekem nagyon hosszú út vezet. Albee Állatkerti történet című darabjában mondja, hogy az embernek nagyon hosszú utat kell megtennie ahhoz, hogy aztán a lehető leggyorsabb úton érjen célba. Ez nálam minden egyes szerepnél újra és újra megtett kínszenvedés. A lehető legtudatosabban járom körbe a terepet, hogy aztán a legnagyobb szintű egyszerűséghez jussak el – oda, ahol már nincs eszköz. Ennek a pokoli szenvedésnek az a jutalma, hogy utána úgy tűnik, mintha ösztönösen jönne minden. Én rendkívül rendezőigényes vagyok. Nagyon sok mindent tudok magamról, és egy pontig tudom magam irányítani, de aztán megállok, mert érzem, hogy ugyanazt csinálom, mint 10-20 éve egy másik szerepben. Ezen a ponton nekem rendezőre van szükségem, aki akár durván, akár finoman, de kivezet erről a hátborzongató senkiföldjéről.

narancs.hu: A Tüskevárnál ez megvolt?

KL: Nem. A rendező tetőtől talpig bízott bennem.

narancs.hu: Játszik most színházban?

KL: Nem vagyok tag sehol, de rendszeresen játszom itt-ott. Most a kaposvári Csiky Gergely Színházba hívtak meg: decemberben fogjuk bemutatni a Vaknyugatot. Őrülten nehéz: három hónapja tanulom. Én szerepre mindig úgy készülök, hogy megtanulom, elmondom háromszázszor, és utána megyek el olvasópróbára. Nézze, itt a példányom, és itt számolom, hányszor mondtam már el (mutatja a példány egy lapját, ahol rengeteg áthúzott vonal látható) – még pontosan százhatvanszor kell.

narancs.hu: A Szász-féle, 1994-ben bemutatott Woyczek hatalmas siker volt, több díjat is kapott érte. Hogyhogy nem forgatott utána öt évig?

KL: Történt valami. Valakik engem ki akartak takarítani. Amikor a Woyczekért megkaptam a filmkritikusok díját, akkor a jelen lévő kétezer ember közül csak Udvaros Dorottya jött oda gratulálni. Mivel nagyon azonosultam a szereppel, talán azt gondolták a rendezők, hogy én csak a Woyczekre vagyok jó. Vagy talán nem voltam szimpatikus. De egy olyan fickó, mint én, ezt tudomásul veszi. Én mindig magányos voltam. Nem romantikusan magányos, hanem úgy, hogy mindig figyeltem magamat és másokat. Mikor munka van, akkor a társulattal vagy a stábbal összeolvadok, de amúgy nekem nincs sok barátom. Nem baj ez, nagyon sok mindent megcsináltam már színházban és filmen egyaránt.

narancs.hu: Amikor a pályája elején Békéscsabán játszott, több összetűzése is volt a színházban, két évre a színészklubból is kitiltották. Ennyire nehezen jön ki a kollégákkal?

KL: Ez roppant egyszerű dolog: elvégzed a színművészetit, lemész Békéscsabára, ott nézed a próbát, és azt látod, hogy a vezető színésznő összevissza kalimpál a kezével. Hát persze, hogy szóltam neki óvatosan, hogy csak a szöveget mondja el, az pont elég. Nem igazán örült neki: én akkor ott véres kard lettem. Ez gerjedt, gerjedt, majd 12 év után kirúgattam magam.

narancs.hu: Miért maradt ilyen sokáig, ha olyan rossz volt a hangulat?

KL: A gyerekeim akkor születtek, és mellettük akartam maradni. Zsámbéki is hívott akkoriban Kaposvárra, de nem mentem – túl messze lettem volna a családtól.

narancs.hu: Korábban nyilatkozta, hogy mivel nagyon erős érzelmekkel dolgozik, volt olyan, hogy elvesztette a kontrollt a szerep felett. Ez mit jelent?

KL: Például azt, hogy amikor Szolnokon játszottam Hamletet, az egyik jelenetben felrohantam a díszletlépcsőn, és elkezdtem üvöltözni Ophéliával, olyan intenzitással, hogy előadás közben elvesztettem az eszméletemet. Állítólag 8-10 másodpercig figyeltek a kollégák, hogy most mi van, folytatjuk-e, vagy orvost kell hívni. Aztán elmúlt, és bár nagyon legyengültem, végigjátszottam az előadást. Ebben a gyerekkoromnak lehet szerepe: a mai napig él bennem egy dac. Első generációs értelmiségi vagyok, a szüleim vasutasok voltak: nem volt olyan családi háttér, kulturális alap mögöttem, mint sokak mögött. Ennek az is az eredménye, hogy minden apró célzást komolyan veszek, ami baj, de ez van. Én mindent magamnak kapartam ki: gyerekkoromban egész nap ültem a szobámban, és olvastam orrba-szájba.

narancs.hu: Tudatosan készült arra, hogy színész legyen, vagy hogy legalábbis kitörjön abból a környezetből?

KL: A fenét! A színészet az csak úgy jött, mintegy feltört – de nagyon örülök neki, mert ez a legcsodálatosabb foglalkozás: olyan titkos területeimet ismerem meg és hozom felszínre általa, amiket semmilyen más munka révén nem tudnék. Csoda, hogy nem haltam meg: azok, akik hozzám hasonlóan kis faluból jöttek fel, mind elhullottak körülöttem. Nem bírták, sokan öngyilkosok lettek, másoknak a szíve adta fel. Voltam kurva nehéz helyzetekben, olyanokban, amikben lovak kimúltak volna, de én erősnek bizonyultam.

Neked ajánljuk